Charlotte Brontë: Villette

Egy angol hölgy francia sorsa. A Brontë-nővérek világa jó ideig állt távol tőlem, úgyhogy egy picit – időben is – messziről kell indítanom a bejegyzésem. De csak dióhéjban. Az első történetet Emily tollából olvastam még 2011-ben. Az Üvöltő szelek finoman szólva sem ragadott magával, mely élményeket a 2009-es adaptáció és a 2014-es újraolvasás csiszolta tovább (lehet, hogy izgalmas vállalkozás lenne ismét újraolvasni?). Ezt követően, 2012-ben keveredtem ismét a Brontë-nővérek közelébe. 

Charlotte Brontë: Villette

Menő Könyvek, 2023, 592 oldal

Fordította: Róna Ilona

Csillagérték: 8

Charlotte nagyívű regénye, a Jane Eyre azonban teljesen levett a lábamról, s immár sokkal nagyobb lelkesedéssel nyúltam Anne regényéhez, melynek elbeszélését és annak stílusát sokkal közelebb éreztem magamhoz. 2012 tehát mérföldkő volt e szempontból az angol írótriásszal való kapcsolatomban. A Villette-et 2014-ben kerítettem sorra egy olyan héten, mikor egymás után több Brontë-történettel és életrajzzal is megismerkedtem. A Menő Könyvek Örök Kedvencek kiadói sorozata pedig lehetővé tette, hogy egy csodaszép kiadványban ismét elolvassam Lucy Snowe történetét.

Elöljáróban annyit meg kell jegyeznem: kicsit sajnálom, hogy az év végi hajtásban tudtam sort keríteni a regényre, mert azt gondolom – és ez talán az összes Brontë-történetre igaz lehet –, hogy a Villette abszolút egy nagy bögrével elvonulós, a Jane Eyre-hez hasonlóan nagyívű és mély lélektani elbeszélés, mely megéri és megérdemli, hogy időt töltsünk a társaságában és felfejtsük a rétegeit. A regény főszereplője Lucy Snow, akinek történetén keresztül végigkövethetjük, hogyan lehetett képes egy nem arisztokrata sorból származó, ám okos és művelt nő helytállni a cseppet sem nőknek kedvező társadalmi keretek közepette. Az elbeszélés nyitóképeitől kezdve az ő hangja vezet minket végig a cselekményen. A korábbi jegyzeteimet visszaolvasva meglepően tapasztaltam, hogy kilenc évvel ezelőtt a Brettonéknál játszódó fejezeteket nem kifejezetten kedveltem, most azonban mégis az első perctől kezdve bele tudtam helyezkedni egy nagy fotelba a szalon pislákoló kandallója mellett és figyelemmel követni az eseményeket. A regény romantikus szála már az első nagy találkozásoktól egyértelmű – s az, hogy ezek a beékelések valóban faékszerűek, olykor kiszámíthatatlanok, máskor teljesen egyértelműek, egyáltalán nem meglepő. Hiszen ne feledjük, hogy a regény eredetileg 1853-ban jelent meg: romantikus szál nélkül egy női lélektani regény, mely a társadalmi kérdéseket is érinti lényegében eladhatatlannak számított. Talán e szempontból napjainkban sincs nagy különbség, csak az arányok tolódtak el némiképp.

A történetet – annak ellenére is, hogy jó része a párizsi kisvároshoz kapcsolódik – átszövi a ködös és borongós angol vidéki táj hangulata, melynek leírásaiból a szerző nevének tudta nélkül is azonnal a nővérek valamelyikére asszociálhatunk. Én magam, akármennyire is lehangolónak tűnhet néha, nagyon kedvelem ezt a stílust: elég, ha egy Brontë-könyv közelében vagyok és máris átjár ez az életérzés: szerintem ez több, mint szerzői egyediség. Mindazonáltal a legidősebb Brontë-nővér mesterien bánik a lélek mélyének felfejtésével és a korszak társadalmi normáinak és kereteinek érzékletes bemutatásával, mely természetesen a Villette kapcsán is főszerepet játszik. Miss Snow története által megismerkedhetünk azzal, milyen lehetőségek voltak adottak egy fiatal, egyedülálló nő számára, hogy – családi támogatás híján – fenn tudja tartani magát. Brettonból való titokzatos és röviden lezárt tartózkodását követően a fiatal hölgy számára megszűnik mindenféle biztos pont az életében. Ápolónőnek szegődik egy dáma mellé, majd annak halálát követően minden összeszedett bátorságával és megtakarításával hajóra száll, majd egy Párizs környéki lányneveldében vállal nevelőnői állást. Vezethet-e ez az út boldogsághoz?

Vannak szerzők, akiknek a szarkazmus válik védjegyévé, valaki csodás leírásokkal színezi a történeteit, valaki ugyanazon, jól bevált karakterei köré ír új történetet és valaki a lélek mélyére viszi az olvasót. Charlotte Brontë az én olvasatomban inkább ez utóbbi körhöz tartozik, aki nem explicit kritikával, inkább távolságtartó hűvösséggel szemléli a társadalmi korlátokat – és ezeket a berögződéseket gyakran plántálja át a visszatérően önéletrajzi ihletésű szereplőibe is. A Villette mindvégig magában hordozta a Jane Eyre-re való reflexió és mementó lehetőségét, mégis új környezetben és némiképp új elbeszélői keretbe helyezte azt. Számomra ez a regény kissé elmarad a Jane Eyre történetétől, nem elvitatva azt, hogy a Villette a klasszikus irodalom kedvelői számára – ha nem is az ismerkedési fázisban – jó olvasmány és választás lehet.

Blogturné Klub

A Menő Könyveknek köszönhetően egy újabb klasszikust vehetünk kézbe új kiadásban. Ezúttal Charlotte Brontë Villette című regénye kapott szép, új köntöst. Tartsatok velünk, ismerjétek meg Lucy Snowe történetét, és ha nektek kedvez a szerencse, akkor tiétek lehet a kiadó által felajánlott nyeremény is.

A turné állomásai

12.11. Csak olvass!

12.13. Szembetűnő

12.16. Könyv és más

12.19. Spirit Bliss Sárga könyves út

Nyereményjáték

A Villette című regény a 19. századi irodalom egyik kiemelkedő darabja. Ebben a játékban most minden állomáson találtok egy idézetet egy olyan könyvből, mely hasonló korszakban íródott. Nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő sorába beírni, hogy honnan származik az idézet.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

A feladvány:

„Van az úgy, hogy az ember valakinek a szemén át egyenesen a szívébe lát, s hogy egyetlen óra alatt többet tud meg lelkének nagyságáról és mélységéről, mint amennyit akár egy élet során is felfedezhetne, ha az illető nem akarná feltárni, vagy pedig ha az embernek nem volna képessége, hogy felfogja.”