Jodi Picoult: Magányos farkas

Az Athenaeum jóvoltából újabb Jodi Picoult regény érkezett a hazai könyvesboltok polcaira 2017 elején! Bár még nem olvastam tőle sokat, akad jó néhány olyan vonulat, ami miatt kifejezetten magával ragadnak Picoult történetei. A legkiemelkedőbb az Isten-kérdés. Persze, nem feltétlenül teológiai értelemben, de olvasás közben akarva-akaratlanul elgondolkozunk a témán. Ki Isten? Mi lehetünk istenek? Játszhatjuk, hogy azok vagyunk? Dönthetünk mások élete felett? Biztos?

Jodi Picoult: Magányos farkas

Athenaeum, 2017, 480 oldal

Fordította: Babits Péter

Csillagérték: 7

Nehezen írok erről a kötetről, mert nem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint amit a szerzőtől (és a lányával közösen írt történetének olvasása után) vártam volna. Picoult önálló köteteiben, jóllehet hosszan csavarja és nyújtja az elbeszélést, megspékelve jó néhány erkölcsi-morális kérdéssel, s már-már csodálatosnak ható elemmel, mégis mindig valami újjal lep meg. A színes karakterek, a mély mondanivaló, a családi tabu témák boncolgatása, a különleges életutak...bármi.

Forrás

A Csodalány vagy épp a Nővérem húga ezért maradnak emlékezetesek számomra: mert az olvasás közben felmerülő kérdéseim olyannyira bekúsztak a bőröm alá, hogy akár hosszú hónapokkal később is képesek előbukkanni. A Magányos farkas, sok egyéb mellett, ebből a szempontból is más volt.

Jodi Picoult

A kötet már külső megjelenésével is felhívta magára a figyelmem, hiszen nem az utóbbi időben, új kiadásban megjelenő halvány és pasztell színek dominálnak a borítón, melyek egyfajta hívogató légkört teremtenek a könyvek köré. A Magányos farkas elkülönül. S valahogy ez az érzés kavargott bennem végig, olvasás közben is. Nem okozott meglepetést. Nem hozott újat. Kifejezetten mintakövetőnek éreztem. Tulajdonképpen olyan volt, mintha ezt a történetet már olvastam volna.  Nem is olyan régen. Sejal Badani, a Törött szárnyú angyalok c. regényében szintén hasonló koncepciót követ, mint Picoult. A cselekményt több elbeszélő (gyakorlatilag az összes karakter) szemüvegén keresztül, mozaikokból ismerjük meg. Ugyanúgy az apa kerül életveszélyes állapotba, ugyanúgy megjelenik a családot régen elhagyó, immár felnőtt gyermek, ugyanúgy főszerepet kap a testvér, aki bátyja/nővére távozását cserbenhagyásnak éli meg, és nem érti miértjeit. Mint ahogy a csalódott feleség alakja is mesél nekünk. Bár Badani történetével ellentétben, itt már csak exfeleségről beszélhetünk, új családdal, de a régi sebek terheivel. Az is érdekes, hogy ugyanazt hiányoltam mindkét regényben: egyik sem érintett meg érzelmileg különösebben. Pedig a történetek alapvetően "megkövetelték" volna ezt. Badani regényéről már olvashattatok a blogon, így nem is erőltetném tovább az összehasonlítósdit, viszont érdekességképp - és indoklásként - fontosnak tartottam, hogy megjelenjen.

angol borító

Próbálom menteni a menthetőt, magyarázatokat találni. A regényt egyértelműen a farkas-vonal vitte, a hosszas leírások a történet kiszámíthatósága miatt kissé unalmasnak hatottak, a párbeszédek, a családi viszályok szintén. Pedig alapvetően ebben a történetben is fontos kérdés kerül középpontba: az eutanázia. De a történetvezetés, az elbeszélői stílus vagy a karakterek semmilyensége (nem tudom, e három közül, melyik), nem teremtette meg számomra, hogy a történettel éljek, hogy "magaménak" érezzem a kérdést. Nem akarok ugyanakkor igazságtalan lenni a könyvvel, de az jutott eszembe, miközben pötyögtem a bejegyzést, mintha a Magányos farkas egy magányos farkas lenne az eddigi - általam olvasott - Picoult történetek között. A szerző régebbi kedvelői minden bizonnyal meg tudnának cáfolni, viszont annyiban biztosan megegyezhetünk: ha valaki most ismerkedne az írónővel, nem ezt a könyvet nyomnánk a kezébe.

Csűrhetjük, csavarhatjuk: nem ez Picoult legerősebb regénye, nem ebben a legmegkapóbb az alaptéma - sőt, kifejezetten sablonos. Sajnos, a blogger részéről is megvan annak a hátránya, ha "túl sokat" olvas. Egyre magasabbra szökik az ingerküszöb, és talán ennek is betudható, hogy az elbeszélés gyakorlatilag nem érintett meg érzelmileg, és a karakterábrázolásban sem éreztem azt, hogy ne olvastam volna bármelyikükről az elmúlt pár hónapban egy másik szerző, másik könyvében. Felfogható tehát enyhítő körülménynek, hogy sok sztorival találkoztam idén, viszont továbbra is úgy vélem: ha egy könyv igazán ütős, akkor olvashatok napi négy regényt is, azt az egy ütőset bizony meg fogom jegyezni.