A
Szembetűnő öt éves története során először tartottam hosszabb
lélegzetvételnyi szünetet, amire viszont – úgy érzem – nekem és a blognak is
nagy-nagy szüksége volt. Olykor sajnálunk, vagy egyszerűen csak nem tudunk időt
szakítani arra, hogy kilépjünk kicsit egy megszokott gyakorlatból, mert haladni
kell, mert mi lesz a következménye, mert mi lesz, ha már nem lesz erőnk
visszatérni. Számomra ezt a dilemmát részben megkönnyítette, hogy a blog
működése úgymond nem létkérdés, illetve az is, hogy az elmúlt hónapok
meglehetősen dolgosan teltek, így gyakorta még az olvasásra is nagyon nehezen
szakítottam időt – ha egyáltalán szakítottam. Kiderült, hatalmas szükségem volt
arra, hogy egy picit a blog „üzemelése” nélkül, kicsit eltávolítva magam a napi
rutintól, átgondoljam, mit is jelent számomra ez az egész, hogyan tudnám
folytatni, egyáltalán akarom-e.
Bár ez utóbbi nem is igazán merült fel
komoly dilemmaként bennem, mégis érdemes a legalapvetőbb kérdéstől kezdeni.
2014 decembere óta rengeteg minden történt velem, aminek a Szembetűnő aktív
részese/szemtanúja volt. Végigcsináltam a tanári gyakorlatot, szakdolgozatot írtam, diplomáztam, mélypontra kerültem, aztán a doktori képzés úgy rántott be a "felnőttek világába", hogy egy kicsit még mindig tudtam élvezni az egyetemista létet. Az öt és fél éves tanárképzés és két diploma után először. Ez persze csak az életem egyik fele, de már ez is épp elég kalandos volt ahhoz, hogy hasson a Szembetűnőre. Így a blog valahol mégiscsak lenyomatát képzi az életem
fontos időszakának, s valóban nem is kérdés, hogy lehúzhatom-e csak úgy
a rolót. Egyszerűen azért, mert nem akarom lehúzni, mert introvertált kis
lelkemnek olykor szüksége van arra, hogy megmutassa magát, és valamilyen nyomot
hagyjanak maguk mögött a gondolatok.
Minél többet gondolkoztam, mérlegeltem
az őszi szünet alatt, annál inkább megerősödött bennem, hogy a legnagyobb
demotiváltságot a kényszer okozta számomra. Hogy az utóbbi időben már nem azért
vettem a kezembe egy-egy könyvet (még azokat sem, amiket valóban nagyon
vártam), mert át akartam magam adni az olvasás örömének, hanem azért, mert
tudtam, hogy határidőre írnom kell róla. El is havazódtam a recenziós
példányokkal, nem tudtam lépést tartani önmagammal, azt éreztem, hogy állandóan
magyarázkodom magamnak/a bloggereknek/nektek. Én nem emiatt kezdtem el
blogolni, nem ez motivált. Emlékszem, a beköszönő bejegyzésem olvasottságának
emelkedését tátott szájjal figyeltem. Nagyjából egy ötvenes kattintásra
gondoltam, de seperc alatt ennek sokszorosát láttam a számlálón. A Szendrey
Júliás írásom olvasottsága pedig gyakorlatilag egy évnyi reményemet szárnyalta
túl néhány nap alatt. Az utóbbi bő egy évben ez hiányzott. Nem értsetek félre, nem maga az
olvasottság vagy a kattintások száma, hanem az örömírás. Hiszek abban, hogyha
valamit tényleg őszintén és nem megszokásból vagy kényszerből csinálok, az
nemcsak nekem ad sokkal többet, hanem az olvasóknak is.
Itt tartok tehát most. Eredetileg december küszöbén megírva a bejegyzést, s mégis inkább az ötödik születésnapra időzítve azt. Néhányan már biztosan érzékeltétek, hogy számomra fontos dolgokat, szeretek fontos dátumokhoz, napokhoz kötni. Ezért nem tudok hónapokban vagy hetekben gondolkozni, és néhány hónap/hét után ezért fuccsolt be minden heti/havi rendszerességgel jelentkező posztom. Periódusokban, időszakokban tervezek, melyek nem feltétlenül követik a naptár változásait. De vissza a lényeghez. December 16., a Szembetűnő születésnapja, amit - ugye - Jane Austen születésnapjára időzítettem. Ez jelzi most a blog feléledését, meg persze azt, hogy nem adom a Szembetűnőt, nem ígérgetek, egyszerűen csak csiszolódunk
egymáshoz (a blog, ti és én). Arról írok, amiről szeretnék, sokkal kevesebb kötöttséggel, olyan témákkal, amik valóban megérintenek. Ha a
témához könyv is társul, ha egy könyvhöz jó téma társul, hát éljen-éljen!
Remélem, továbbra is velem tartotok ezen a folyton változó úton, s
olykor-olykor közösen is el tudunk merülni egy-egy könyvben, témában.
Szeretettel,
Patrícia