Sheila Heti: Változások könyve

Shelia Heti megosztó könyve az anyaságról a Libri Könyvkiadó gondozásában, Csonka Ágnes fordításában jelent meg. A kanadai írónő körbejárja a témát, hogy milyen elvárásokkal kell szembesülnie egy nőnek, ha felmerül benne a kérdés: alkalmas-e arra, hogy gyereket neveljen, vagy sem. 

Sheila Heti: Változások könyve

Libri Könyvkiadó, 2019, 312 oldal

Fordította: Csonka Ágnes

Csillagérték: 7

Egyértelmű volt, hogy Sheila Heti könyvét el kell olvasnom, s nagy lelkesedéssel is lapoztam fel a kötetet. Nem feltétlenül csak magam miatt. Ugyan soha nem fordult meg a fejemben, hogy ne legyen gyerekem – pedig nyilván ez is egy bekövetkezhető valóság – viszont az ismerősi és közeli baráti körömben is vannak olyanok, akiknek igen. Miattuk is. Miattam is.

@szembetuno_blog

A közbeszédben – nemcsak hazánkban, sok helyütt a világban – napi téma a gyermekvállalás, az anyaság kérdése. A női princípiummal kapcsolatos ex cathedra mondatok úgy röpködnek, mintha legalábbis a 19. században élnénk: szülj, maradj otthon, tűrd el, magasztos küldetés, rendeld alá magad, szolgáld ki, lépj hátrébb, nem lehetsz padlón, ez csak hiszti, ne szólj. A nők között pedig nem minden esetben létezik a „sisterhood” (sőt). A múlt nyáron egy rég nem látott távoli ismerős lépett hozzám, akinek lányával nagyjából egyidősek vagyunk. Az első kérdése - anélkül, hogy lényegében bármit is tudna az életemről - a „férj, gyerekek?” kettősben merült ki. Mikor közöltem, hogy egyik sincs kilátásban, fennhangon közölte: „ó, hát akkor te nagyon le vagy maradva az én „Ivettkémtől”, neki már régóta van férje és a kisfia is már két éves.” – Épp csak ki nem csúszott a száján: hol vagy te ettől? Én meg egész este azon morfondíroztam, vajon mi a fenét kellene szégyellnem a helyzetemen? Nem kérdezte meg, hogy egyébként mivel foglalkozom, jól érzem-e magam, elégedett vagyok-e az életemmel. Mert nyilvánvaló, ha huszonhét évesen se férjem, se gyerekem, akkor csakis alsóbbrendű és boldogtalan lehetek. Ráadásul még arról sincs szó, hogy ne szeretnék gyereket. Azáltal, hogy az elmúlt években nagyon sokféle különböző, különleges nővel megismerkedtem, sok mindent meg is tanultam. Amit korábban magától értetődőnek tartottam, ma már nem feltétlenül értékelem úgy. Húszas éveim elejéig például valószínűleg nem remegett volna meg a szemöldököm, ha valaki megkérdezi a friss házasoktól: és mikor jön a baba? Ma már tudom, hogy ez egyrészt egyáltalán nem tartozik rám, másrészt sosem tudhatom, hogy mibe nyúlok bele egy ilyen kérdéssel: vajon már régóta tervezik, akarnak-e egyáltalán. És ha nem? 

Sheila Heti

Dióhéjban ez az az alaphelyzet, ami miatt nagyon kíváncsi voltam „a feminista próza tündöklő ékköve”-ként is aposztrofált történetre. Megérteni szerettem volna (ha rendszeresen olvassátok a Szembetűnőt, ez a vonal közel áll hozzám). Ideálisnak tűnt, hogy egy fiktív elbeszélésben egy női narrátor segítségével, szépirodalmi-realista stílusban közelítsünk a téma felé, egyszóval: a Változások könyve izgalmas utazás ígéretét hordozta magában. Történetünk elején egy harmincas évei végén járó, párkapcsolatban élő elbeszélőt ismerhetünk meg, aki történetesen nem szeretne gyereket. Illetve, nem is tudja, szeretne-e. A párja – akinek korábbról már volt gyermeke – mindenesetre a kapcsolatuk elején leszögezte: ő nem akar gyereket. Vajon hol válik el az „én” a „mi”-től, elválik-e – és a „mi”-ben a „te” akaratod dominál-e jobban, s "én" számítok-e még? Ne ijedjetek meg, nem tévedtem el, maga a szöveg is hasonlóan posztmodern és filozofikus. Az évekig tartó döntésképtelenség és vívódás mintegy segítségeként az elbeszélő három érme feldobására bízza a válaszadást az élet nagy kérdéseire, ami kissé felszínessé tette a hosszú oldalakon át zajló lamentálást.

@szembetuno_blog

Úgy hiszem, a felmerülő kérdések (képes vagyok-e egy gyermek felnevelésére; mennyiben kell feladnom magamat és azt az életet, amit eddig éltem; milyen hatással lesz a kapcsolataimra, a szerelmemre egy gyermek) mind-mind valósak és fontosak, a válaszok azonban esetenként erősen csapkodták a nevetségesség és a radikális feminizmus határait, amivel én magam kevéssé tudok azonosulni. Nem szülök, mert mégis mit látunk a történelemben: kis fasiszták, nácik, szexisták, diktátorok jöttek világra, és különben is, míg korábban a szülés magasztos dolog volt, ma már inkább felesleges teher. Plusz, ha anyám karrierista volt, és nem foglalkozott velem, akkor én inkább meg sem szülöm a saját koloncom. Az ilyen és ehhez hasonló érvelések számomra valahogy mindig értelmezhetetlenek voltak, s nem tagadom, egy masszív rosszullét azért mindvégig körbelengett, főként ezeknél az okfejtéseknél. Két okból mindenképp. Egyrészt, mert az egyenes beszédet sokkal inkább szeretem: „nem akarok gyereket. Nem kell, hogy ezt megértsd, fogadd el, és lépj tovább.” Másrészt, mert az elbeszélő a legegyszerűbb dologig sosem jutott el, ez pedig a „probléma” megbeszélése a társsal. A páros férfi tagja ugyanis betonbiztosan kijelentett valamit, és ahhoz minden áron ragaszkodott. Fel sem merült benne, hogy az idő változásával esetleg ő vagy élete párja is változhat. Ha a narrátor felhozta a gyerekkérdést, a férfi általában megpróbált terelni, vagy szimplán nevetségessé tette – állítólagos – szerelmét. S közben elgondolkoztam: vajon, akit évekig ennyire nem érdekel a párja lelke, ahhoz tényleg ennyire kell ragaszkodni? Mennyiben beszélhetünk feminista prózáról, ha a nő azon igyekszik, hogy alárendelje magát a férfi akaratának, akitől érzékelhetően függővé teszi saját jóllétét?

Egyszóval: hogy a Változások könyve (ami magyar címválasztásában szerintem totál vakvágány az eredeti Motherhood címhez képest) a feminista próza tündöklő ékköve lenne, vitába szállnék - noha egyértelműen nagy lépés, hogy egy ennyire népszerűvé vált könyv a történet fókuszába emelte a kérdést, viszont azzal maximálisan egyetértek, hogy Heti könyve megosztó. Nagyon sok gondolat és kérdés felmerült bennem, inkább a történet kapcsán, mintsem a történet által. A gyerekvállalás kérdését sokan sokféleképp éljük/élik meg: azt is, hogy akarunk-e, vagy sem; azt is, hogy mindenáron akarunk-e; azt is, hogy sajátot akarunk-e. Jó szó-e egyáltalán az "akarni"? Könnyen dobálózhatunk hitelekkel, tilalmakkal és előnyökkel, a felelősségteljes döntés – szerintem – korántsem ennyire egyszerű. Bár Sheila Heti könyve számomra inkább a lamentálásé volt, mintsem az egyenességé, s bár minden bizonnyal nőként találunk benne közös pontokat (ki-ki többet vagy kevesebbet), valahogy mégis úgy érzem, hogy az a három érme csalfa volt, mikor azt ígérte, a könyv általános választ ad az elbeszélő kérdéseire.