A Jane Austen-kultusz létezik. Az őt, és műveit kedvelők közül pedig rendszerint akadnak olyanok, akik elég bátrak ahhoz, hogy tollat ragadva, magukat Austen élő másának képzelve fabrikáljanak folytatásokat. Ismerjük, mi a helyzet a folytatásokkal, ugye? Pár évvel később megjelenik egy újabb történet az ismert szereplőkkel, de az már úgysem olyan, nem szeretjük annyira, és már meg is bántuk, hogy vágytunk rá. Akkor képzeljük el, milyen lehet az a folytatás, melyet nem is ugyanaz a szerző publikál, és nem pár, hanem akár 150-200 évvel az eredeti megjelenést követően! Austen hat befejezett regényének elolvasása után magam is kerestem a kapaszkodókat: abban reménykedtem, hogy lesz majd egy olyan regény, melyben kaphatok még egy picit az írónőből. Beláttam, erre felesleges is várnom. Így ma már más mércével mérem az Austen-folytatásokat.
Emma Tennant: Elinor és Marianne
Eredeti megjelenés: 1996.
Hazai megjelenés: 2005.
Kiadó: Palatinus Kiadó
Téma, műfaj: romantikus, levélregény
Oldalszám: 190 oldal
Csillagérték: 9
Fülszöveg:
...és boldogan éltek, míg meg nem haltak - gondolhatná a Nyájas Olvasó, miután elolvasta Jane Austen: Értelem és érzelem című regényét. Igen, így van ez a regényekben, sőt néha még az életben is. Csakhogy kortársunk, Emma Tennant angol írónő a múltat fürkésző szemével belelát Jane Austen gondolataiba, és tovább szövi a Dashwood kisasszonyok - illetve immár Mrs. Elinor Ferrars és húga, Mrs. Marianne Brandon - történetét. Bizony egyiküknek sem jutott olyan békés, nyugodt, csendes vidéki élet, amilyenről leánykorukban ábrándoztak, s amilyet meg is érdemeltek volna sok hányattatásuk után. Ahogyan Jane Austen első ízben formába öntötte a Dashwood-nővérek kalandjait - Elinor és Marianne címen, levelek alakjában -, ugyanúgy folytatja Emma Tennant: a szereplők leveleiben az 1812-es esztendő alig több mint két hónapja során sorsok írnak le száznyolcvan fokos fordulatot, kalandok kelnek és halnak el, tragédiák árnyalják, tragikomikus epizódok teszik mozgalmassá, románcok színesítik a testvérek és körülöttük kavargó szereplők - a derék Brandon ezredes, a jámbor Edward, a csalárd Willoughby, a bohókás Sir John Middleton, s a galád Ferrars család - mindennapjait, köréjük pedig holdudvarként új szereplőket idéz a színre az írónő. Jane Austen alighanem elégedett bólintással nyugtázná kései utóda erőfeszítéseit, és maga is gyengéd, ámbár kissé gunyoros mosollyal szemlélné, hogyan alakul az általa megálmodott szereplők további sorsa.
Az Eurovíziós Dalfesztivál hazai válogatóinak gyakorlatilag mindegyikében elhangzik a bűvös mondat: A Dal nem a hangok versenye, hanem a daloké. Ez abszolút így van. Már csak azért is, mert a hang alapkövetelmény. Ne csúszkáljon, ne bizonytalankodjon, ragadjon magával. Szerintem. Ugyanakkor - az első elődöntő alapján - úgy érzem, kicsit mindkettőnek híján vagyunk idén...
