Egy kiállítás transzgenerációs képei

Van-e ideális időpont a múlt titkainak felderítésére? Kell-e erőltetnünk, vagy megérkezik magától? Létezik-e optimális intervalluma egy életszakaszban vagy állapotban való megrekedésnek? Mi van, ha sosem döbbenünk rá, hogy megrekedtünk? Létezik-e a valóságban a „jókor jó helyen”? Hogyan tudjuk összerakni a családi múlt kirakósait, ha nincs, aki segítene benne?

Bauer Barbara: Vörös posztó

Jaffa Kiadó, 2023, 300 oldal

Csillagérték: 7

Kérdés kérdés hátán – de valahogy megnyugtató számomra, hogy néhányra azért valahol legbelül tudom, vagy legalábbis sejteni vélem a választ. A szórakoztató irodalom és a szépirodalom (gyanítom, hogy a divatos vagy éppen napjainkban népszerűbbé váló pszichológiai irányzatoknak köszönhetően) pedig mind gyakrabban teszi fel ezeket a kérdéseket – s keresi a válaszokat a transzgenerációs trauma feldolgozásának segítségével. Mindenféle vetületben.

Bauer Barbara régóta várólistás szerző az olvasmánylistámon. Nem csalás, nem ámítás: néhány nappal ezelőtt ugyanezt írtam le Mörk Leonórával kapcsolatban is. A csillagok szerencsés együtállásának köszönhető, hogy mindkettejük legutóbb megjelent könyvét egy időben olvashattam. Megpróbálom a két történetet elvonatkoztatni egymástól, bár e tekintetben nem annyira könnyű a dolgom. Utólag kissé talán meg is lepett, hogy ugyanazon kiadó két sikerszerzőjétől miért jött ki nagyon hasonló panelekkel működő regény, szintén szinte egyszerre. A Hellinger-Madonna és a Vörös posztó nem csupán a transzgenerációs trauma felől közelíti meg a főszereplői megrekedését, de mindehhez a művészeteket (a festészetet) választja eszközként, helyszínül egy galériát, segédül pedig egy jó kiállású férfit. A legélesebb különbség a főszereplők életszakasza. Olvasatomban, az egyik elbeszélés esetén ez az a tényező, ami lehatárol(hat)ja az olvasóközönséget. Lássuk röviden a történetet!

Körösi Laura, egy ötvenes éveiben járó háromgyerekes családanya, gyerekei közül ketten már kirepültek a családi fészekből. Az életébe egy meglehetősen borús reggelen, egy galériában csöppenünk bele, ahol dédnagyanyja festményeiből rendeznek kiállítást. Laura az utolsó simítások idején, a megnyitó előtt pár nappal érkezik szemlézni a festményeket. A regény ezt az utazást követi végig a nő e napjának elbeszélésével. Az utazás térben igen leszűkült helyen, elsősorban a galériában történik a festmények – és Ádám, a galéria tulajdonosa és művészeti vezetője – segítségével, időben azonban több, mint egy évszázadot barangolunk be, miközben négy generációnyi nő sorsát követhetjük végig. A kulcsszó a transzgenerációs trauma. A „jókor jó helyen” faktor ebben a történetben is markáns szerepet vállal. A regény címének kapcsán bukkantam rá Almási Kriszta művészetterapeuta oldalára, ahol a vörös posztóról olyan megközelítésben ír, ami szerintem nagyon jól körüljárja azt a szikrát, melyből a regénybeli eseményfolyam kipattan: „Mindannyiunknál van olyan helyzet, téma, viselkedés, hangsúly…stb., amelyre érzékenyebben reagálunk, sokszor érthetetlen módon. Például egy beszélgetés közben valaki olyat kérdez, amivel elevenünkbe vág, vagy kapunk egy visszajelzést, amitől idegesek leszünk, beszélgetőpartnereink arckifejezése, reakciója különös hatással van ránk…” Az első ilyen vörös posztó-effektus Laura napjában Ádám feltűnése. Az ő mondatai, reakciói azok, melyek elindítanak a nőben egy sor gondolatot, a férfi körbevezetése a kiállításon, illetve nyilván maguk a festmények és a mögöttük rejtőző történetek pedig azok, melyek olyan mélyre viszik a főszereplőt, ahol még soha korábban nem járt.

Elérkezik a nap, mikor Laurának szembe kell néznie önmagával és a soha nem ismert múltbéli sebeivel. Az örököltekkel. A múlt kutatása, felfedezése – legyen szó globálisabb vagy családtörténeti horizontról – izgalmas vállalkozás. A Vörös posztó külön érdekessége, hogy a festészetet, a színek jelentéstöltetét is bevonja az elbeszélésbe (még sosem gondoltam bele például, hogy a kedvenc színem a tűz és a víz találkozásának eredménye), ami új értelemtársításokat és kalandozásokat tesz lehetővé. Az olvasó sok ponton képes azonosulni az olyan élethelyzetekkel, problémákkal és konfliktusokkal (mint a nők kiszolgáltatottsága, az életcélokról és önmegvalósításról való lemondás), melyeket saját magán vagy a környezetén tapasztal vagy valaha tapasztalt. Jó elgondolásnak tartom a regény szerkezetét is, az egyik történeti síkon követhetjük Laura napjának alakulását, a másikon megismerhetjük a dédnagymama képekhez fűzött történeteit, melyek nyomán kibontakoznak a családi sorsterhek. Erősnek gondolom azt a tartást, mellyel Laura mérlegeli a nap során őt ért benyomásokat és az eddigi életét, a férjével és a gyerekeivel való kapcsolatát. 

Mindazonáltal a Vörös posztóban idegenként éreztem magam, olykor mérges voltam, olykor türelmetlen, ami nem igazán jellemző rám. A történet nagyon lassan indul be, valószínűleg, ha még egy sort kell olvasnom a wasabis mogyoró ízű csókról, ami ki tudja hány órája keveredik Laura szájában, becsukom a könyvet. Az első fejezetek állnak az időben, a hosszas és túlmagyarázott leírások – és a későbbi életképek, melyek Laura hétköznapjaiba engednek betekintést – megerősítettek benne, hogy a középosztálybeli (nagy)városi nők mindennapjai távol állnak a világomtól. Arról van szó, hogy a regény alapkontextusa alapján nem tartozom a Vörös posztó célközönségébe (ezt az érzést fokozta, mikor a hatvanas Ádám szája körüli peckes szőrszálakról gömbölyített kurta epizódot az elbeszélő), az elbeszélés pedig valahogy nem tette számomra lehetővé, hogy ezen túllendüljek. Ez ritka szituáció esetemben, viszont nem érzem egyébként, hogy ezzel baj lenne (volt már korábban olyan történet, melyben nagyon öregnek éreztem magam...most pont ellenkezőleg). Igyekeztem magammal vinni azt, amit az elbeszélés számomra adni tudott. A Vörös posztó olvasóközönségét tehát – ahogy erre fentebb utaltam – a magam részéről valamivel lehatároltabbnak gondolom. Érzésem szerint – amellett, hogy a családtörténeti síkon valóban univerzális és mérlegelendő problémákkal, élethelyzetekkel találkozunk – az ötvenes korosztály tudja megélni vagy átgondolni a regény belső monológjait és pulzálását, illetve az elbeszélést átszövő romantikus szálat.

Blogturné Klub

A Jaffa Kiadó jóvoltából múlt év végén megjelent Bauer Barbara legújabb regénye, a Vörös posztó. Ezúttal három bloggerünk követi végig négy generáció titkokkal teli életét. Ha velünk tartotok, a turné végén ti is nyerhettek egy példányt a könyvből.

A turné állomásai

01. 31. Spirit Bliss Sárga könyves út

02. 02. Szembetűnő

02. 04. Csak olvass!

Nyereményjáték

A játék során az lesz a feladatotok, hogy a blogjainkra kitett idézetek alapján kitaláljátok, Bauer Barbara mely korábbi könyvéből valók. Írjátok be a könyv címét a Rafflecopter-doboz megfelelő helyére.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

A feladvány:

„A félelem határt szab a vakmerőségnek.”

a Rafflecopter giveaway