Az ember a sorok mögött

Naplórajongó vagyok. Írni éppúgy szeretem, mint olvasni. Esetemben nyilván a női és/vagy a reformkori visz mindent, de szeretek kalandozni térben és időben, s megismerni úgy és olyan vetületben a sorok íróját, amit sok esetben nem ad vissza semmi más.

Alan Rickman: Őrülten, mélyen

Kossuth Kiadó, 2023, 570 oldal

Fordította: Németh Dorottya

Csillagérték: 8

Mindemellett kár volna titkolni, hogy a napló – bármilyen személyes és bármennyire nem közönség számára írták – ugyanúgy nem képes teljes egészében megismertetni a szerzőt az olvasóval, mintha végigkövetjük a pályafutását vagy épp barátságban állunk vele. Hát, még messzi laikusként. Persze, nem tudhatom – csak benyomásaim és tapasztalataim lehetnek arról –, hogy a fenti állítás mindenkire érvényes-e, de egy olyan összetett, töprengő személyiség esetében, mint amilyen Alan Rickman lehetett, szerintem érvényes.

Nem voltam az elsők között, akik rohannak a könyvesboltba Alan Rickman naplójának megjelenésekor, de egészen biztos voltam benne, hogy el fogom olvasni. Elolvastam. Abban is biztos voltam, hogy formai és tartalmi szempontból teljesen mást fogok kapni, mint azt előzetesen gondolnám. Így lett. A lényegi dolgok azonban szerintem nem változtak az előzetes elképzeléseimhez mérten, inkább színesedtek a napló által. Illetve, talán helyesebb lenne naplórészletekről beszélni, hiszen a rövid képmellékletben és a kemény borítófedél mögött egyrészt láthatjuk, hogy Rickman jegyzetei sokkal tarkább formában jelentek meg. A bejegyzéseket rajzok, skiccek szegélyezték, vagy épp vágták ketté. Ezek kíséretében a szöveg értelmezése, hangulata és mondandója is árnyaltabb képet nyújthat(na) készítőjéről. Másrészt pedig elvitathatatlan a szerkesztői-közreadói munka, mely néha mintha mégis kiadott volna olyan szemelvényeket, melyeket nem feltétlenül lett volna célszerű.

„Beszéltünk róla, hogy nem szabad magunkból túl sok mindent átadni más embereknek és más ügyeknek. Ez az utazás, ez a magány újra eszembe juttatta, hogy a kreativitáshoz térre és időre van szükség. Nem pedig arra, hogy mások szeszélyeinek céltáblái legyünk. Komolyan ki kell takarítani az életünket és céltudatosabbá kell válnunk.”

E tekintetben pedig érdemes egy pillanatra elidőzni a kiadás és a szerkesztés kérdésénél. A közreadott, vaskos kötet felépítése a klasszikus naplók világát idézi. Alapvetően napi feljegyzések követik egymást, melyek hol részletesen, hol csak felvillantásszerűen szólnak az adott nap eseményeiről, jeleneteiről – vagy terelődnek el gondolati síkra egy-egy kulturális, társadalmi, olykor politikai kérdés irányába. A naplójellegből fakadóan nem komplex egészet olvashatunk, nem életrajzi áttekintést vagy következetes belső barangolást. A koherenciát maga Rickman jelenti. Vannak bennem kételyek a megjelentetés szükségességét illetően, mert egyrészt közelebb hozott egy mérhetetlenül intelligens, sokféle tekintetben érzékeny művészembert, amihez viszont néhol olyan intim leírások is elém tárultak, melyeket mint naplóíró nem biztos, hogy örömmel láttam volna nyomtatásban. Ezekről a morális kérdésekről viszont talán kár is volna vitát nyitni.

„A keserű élmények egyetlen dologra tanítanak meg: 

arra, hogy igenis túljutsz rajtuk.”

Sokakkal együtt, én is kíváncsi voltam a napló tartalmára: hogy milyen ember rajzolódik ki a lapokon, milyen volt kapcsolataiban, hogyan látta a világot, vagy épp az aktuális munkáját. Felteszem, hogy a munkáit illetően mindenkinek van valami kipécézett film, melynek munkálataira, belső információira különösen kíváncsi volt a kötet fellapozásakor (arra is nagy tételben tennék, hogy a legtöbbeknek a Harry Potter-széria volt, persze nem is érdemtelenül). Én az Értelem és érzelem forgatásaira hegyeztem ki a figyelmem, viszont mindemellett olyan bőséges adalékokkal lettem gazdagabb az ezredforduló brit színházáról, előadásairól, filmjeiről, művészvilágáról és annak szereplőiről, alakítóiról, melyek befogadására valószínűleg akkor sem feltétlenül lettem volna képes, ha akkoriban aktívan követtem volna az angol kulturális világ rezdüléseit. És nem követtem. És itt vetül különös figyelem a magyar szerkesztésre, mely ugyan szorgalmasan lábjegyzetelte a bejegyzéseket, sajnos sok esetben ezek is elég semmitmondóak voltak ahhoz, hogy egy pillantással se legyek beljebb. Mindamellett (nem ismerve az eredeti kiadást és annak jegyzetapparátusát), le a kalappal a sok plusz információért a lapok alján.

„Délután 3-kor találkozó Ang Leevel. Az Érzelem megvan, mi lesz az Értelemmel? Hogy kell eljátszani, hogy kell leforgatni Brandont, ››az egyetlen erős embert a történetben‹‹. Azt mondtam: ›› Megcsinálom, neked csak le kell forgatni.‹‹”

Az ember a sorok mögött pedig egy mérhetetlenül intelligens, érzékeny művész, aki a kultúra, a színház és a film rezdüléseit együtt szemlélte a társadalommal. Keveseket engedett igazán közel magához, viszont a sorain mindig érződött, ha valakit különösen kedvel vagy szeret. Így éreztem ezt minden alkalommal, mikor Emma Thompsont említette. Mindenben a maximumra törekedett – és persze, sokszor azt is kevésnek találta, különösen, ha a saját alakításairól volt szó. Utazásai és munkái révén széles rálátása volt a különböző országok működésére (Magyarország kapcsán például egészen éles kritikát fogalmazott meg, mikor azt írta: „Ezúttal az osztrák színészek lázadnak föl (habár a magyarok éhbérért dolgoznak, annyira alacsony az életszínvonal náluk).”) A tettvágy és a melankólia egyaránt munkálkodott benne, sok esetben volt tipikus Halak, s ezt csak azért merem kiemelni, mivel ő maga is hivatkozott rá néhány ízben: „A Halak jegy szülöttjének hétköznapjai. Egyik énem azt mondja, nem, ne menj, hiba lenne, a másik pedig vasalja az inget, és rendel egy taxit.” Ez az attitűd egyébként számomra tényleg elég dühítő, viszont az olykor kibuggyanó, néhol egészen abszurd humor mindig visszazökkentett picit („Helló! Nem baj, ha beakasztom a hüvelykujjam a tangádba?”).  

„A sikertől való félelem alakítja ki a bukás körülményeit.”

Aki izgalmas, életrajzi-bulváros áttekintésre számít Rickman naplóját fellapozva, minden bizonnyal csalódni fog. Persze, számos utalást, leírást vagy megjegyzést találunk a színész filmjeinek előkészületeiről, magáról a forgatásról vagy épp a fogadtatásról, de Rickman nem egy bulvárfigura volt, a sajtótájékoztatóka és a sajtóra is meglehetősen élces megjegyzéseket tett: „Sajtótájékoztató – húsz-egynéhány újságíró. Az okosabbak csendben ülnek, jegyzetelnek, míg az idióták kérdeznek.” vagy „A hírek szerint a sajtó hétfőn érkezik…Remélem, mindent hoznak magukkal: agysejteket, érzékelő csápokat, szívet.” A fentiek mellett különösen megkocogtatta a kis szívem, mikor egy wimbledoni döntő kapcsán az alábbi (szerintem tűpontos) leírást kanyarintotta: „Férfi egyes döntő. Jobban szeretem Nadal nyitottságát Federer, nos, zártságával szemben, de igazából így tökéletes. Mint a jin és a jang.” Voltak tehát meglepetések is. Alan Rickman naplója nem könnyed olvasmány, olykor elnagyolt, máskor vontatott, egyszer pörög, másszor vicces. Olvasás közben néha eltűnődtem, mennyire klassz lett volna egy hiteles önéletrajzi írás ebben a stílusban.

„Ilyen napokról álmodozik az ember. Hűvös reggelek, itt-ott ajtók csapódnak a faluban, ahogy ébrednek az emberek; forró, mozdulatlan délutánok egy tányér dinnyéből, sonkából, sajtból és paradicsomból álló ebéd után. Vacsora a pergola alatt, a lemenő nap fénye lassan szétolvad az égbolton. Olyan, mint egy olcsó regény.”