A
többesszám nem véletlen, azt gondolom, hogy ehhez szükséges volt egy nagy újra-összetalálkának:
a szerzőnek, a történetnek és nekem, s bár alapvetően sem a Mi lesz velem nélküled?, sem az Angélique nem okozott különösebb csalódást, az igazi Mussós
elmerülést, melyet sok évvel ezelőtt a Holnap és Az angyal hív okozott, a Ments
meg! hozta vissza igazán.
A
Ments meg! története szépen alapoz a romantikus történetek kliséire. Juliette
néhány éve költözött New Yorkba, hogy franciaországi naiv, színésznős álmait
beteljesítse. A szokásos kávéfőzős-pincérnős szerepből azonban nem tudott
kilépni, így kiábrándulva készül a hazatérésre. A búcsúestjén végül barátnője
is magára hagyja, azonban a lány úgy dönt, nem tölti egyedül az estét, felkapja
magára a frissen diplomázott ügyvéd Colleen ruhatárának kellően hivatalos
ruháját, és nyakába veszi a havas nagyvárost. A kiruccanás azonban majdnem tragédiába
fullad, mikor a sokadik ügyeletéből hazafelé tartó (és természetesen, piszkosul
jóképű) gyermekpszichológus csaknem elüti őt. Sam készségesen meghívja egy
italra a lányt, s hamarosan egymásra is hangolódnak, ekkor azonban még csak mi
tudjuk, hogy mindketten kisebb-nagyobb titkokat hordoznak. S még mi sem ismerjük
mindnek a részleteit…
„Mert
előfordul, hogy néhány órányi boldogság is elviselhetővé teszi a sok csalódást
és szemétséget, amelyről az élet bőségesen gondoskodik.”
Ez
tehát a kiindulópontunk, s ahogy az lenni szokott, érkeznek a mussói csavarok, a
másnap Párizsba tartó repülőgép szerencsétlensége, a félreértett terrortámadás,
a semmiből előkerülő nyomozó, a tragikus gyermekkor árnyai, egy öngyilkos
feleség, egy tíz éve halott rendőr, egy drogfüggő kamasz, egy bérgyilkos, egy
testre erősített bomba, a folyton szakadó hó – és az örök kérdés: mindezek
közepette megtalálható-e az igaz boldogság? (S ha igen, miért nem? – haha). Musso
ismét próbára tette a transzcendensben, az abszurdban és a megmagyarázhatatlanban
való komfortomat (vagy hitemet?), s tulajdonképpen nem nagyon hagyott unatkozni,
valahogy tényleg nagyon sikerült az egymásra hangolódás. A mellékszereplők
közül is sokakat megkedveltem. Különösen az öreg urat, aki kiváló francia
borokat tart a pincéjében. No, nem ezért! Sam és McQueen mint orvos és beteg
sokat beszélgetnek egymással, azonban az idősebb férfi rendre jobb belátásra
kívánja bírni a harmincas orvost: engedje el elhunyt feleségét, keressen párt
magának. Az ezzel kapcsolatos okfejtéseit pedig kifejezetten szerettem olvasni.
Ugyancsak érdekes színfoltja a regénynek a gyermekkori barát, a pappá szentelt
Shake, akinek egy kérdése átkattintotta a megoldást a fejemben (köszönet érte
ezúton is). De mi is a rejtély a regényben?
A
történet szerint, Sam életében az igaz szerelem másodjára is bekopog (nem
meglepetés: Juliette személyében), azonban egy másik nő is felbukkan. Grace egy
tíz éve meggyilkolt nyomozónő (igen, jól olvasod), akit amiatt küldtek vissza
az élők közé, hogy egy bizonyos napon magával vigye Juliette-et. A nő végignézi,
ahogy Sam és Juliette kapcsolata egyre mélyül, s folyvást emlékezteti a férfit a közelgő dátumra. Mindeközben találkozik a saját lányával és egykori
szerelmével, a szintén rendőr Markkal is. Nem tehetek róla (ráadásul a karakterábrázolás
is eltér ettől), de Grace és Mark az első találkozástól kezdve Melissa McCarthy
és férje, Ben Falcone képében lebegett előttem, s alapvetően nagyon vártam az ő
történetük alakulását. Hogyan halt meg igazából Grace? Ki küldte őt vissza? S
miért éppen Sam szerelmére esett a választás? Ezekre a kérdésekre persze csak a
regény végén kapunk választ (ha kapunk).
„Egymás
mellett éltünk, de mindig csak ››egy meg egy‹‹ maradtunk,
nem sikerült kettővé
válnunk.”
Ha
nem sikerült túl komplexre a könyvről írt bejegyzésem, nem a véletlen műve.
Minél többet gondolkoztam a sztorin most, írás közben, egyre nagyobb kavarc
bontakozott ki a gondolataimban. Abszurd az abszurd hátán, kérdés a kérdés
után, sematikus és sokszor titokzatos szereplők mellett reálisan és logikusan
gondolkodók. Véletlenek összjátéka és tűpontosan kijelölt út. És reálisan,
egyáltalán nem tudom megmagyarázni, mi a szöszért ragadott ennyire magával a
történet. Talán csak ennyi számít. Én pedig nagyon örülök az újonnan szerzett
régi Musso-élményemnek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése