Nicholas Sparks nálunk járt

A könyvesblogger meg a könyvmoly szól. Történetek, melyek magukkal ragadnak. Könyvek, melyeket bármikor szívesen fellapoznék. Kötetek, amiket a könyvespolcomon szeretnék tudni. Élmények, melyek nem vesznek el sosem. Léteznek. Meg persze az álmok. Egyszer én is ott leszek azon a képen, amellett az író mellett fogok mosolyogni, és az én könyvemet is aláírja.  Az álmok néha valósággá fejlődnek. 

Megszokhattátok, ha valamit vagy valakit kedvelek, mindig elfogultan és kicsit nagyobb hévvel és/vagy elragadtatással írok róla, mint egyébként. De ez talán így is van rendjén. Gyakran nem tudok kívül ragadni önmagamon, bár mindig remélem, hogy némi objektivitással is szemlélem a körülöttem vagy velem történő boldog pillanatokat. Például, fogalmam sincs, hogy Nicholas Sparks a magánéletben milyen ember, de abban egészen biztos vagyok, hogy azon kevesek egyike, akik már puszta jelenlétükkel olyan pozitív légkört teremtenek maguk körül, amihez még csak rajongás sem kell. S azt hiszem, nem is fogom elfelejteni ezt a pillanatot sosem. Lássuk az október 19-i dedikálás eseményeit.

Először is, be kell vallanom, hogy bár hetek óta vártam ezt a napot (az sajnos viszonylag gyorsan kiderült, hogy 18-i beszélgetésen nem tudok majd részt venni), reggel konkrétan majdnem sikerült lebeszélnem magam az elindulásról. Most komolyan: három órát utazni, majd időben odaérni, várni egy aláírásra majd három órát ismét utazni? Nem vagyok egy nagy elindulós, de néhány dolgot túlparázós – mint látjátok – igen. A másik oldalon meg ott volt, hogy te jó ég: erre a pillanatra várok hetek óta, meg mióta az első történetet elolvastam Sparkstól - meg az utána levő kilencet. Nem tehetem meg, hogy ledumálom magam. Szóval, végül felültem a vonatra, s bár néhány órával a dedikálás előtt megérkeztem Pestre, sikerült úgy elebédelgetni meg ráérőzni az időt, hogy mire a Fókusz Könyváruházba értem (egy órával a dedikálás előtt), már konkrét sor üldögélt az emeleten. Kicsit feszengtem, mert úgy tűnt, hogy nem találok beszélgetőtársra a nagy várakozás közepette (pedig ezek a fecsegések külön színfoltjai a várakozásnak), de szerencsére néhány röpke pillanaton belül oldódott a hangulat. Ahogy az egyik leányzó említette: „végül is olyan emberek között vagy, akik ugyanazt szeretik, amit te…csak jó fejek lehetnek.” S nem ilyen egyszerű? Na, ugye!

Öt után pár perccel aztán elérkezett a várva várt pillanat, és Nicholas Sparks elfoglalta helyét. Bár, mint említettem, jó néhányan álltak előttem, meglepően gyorsan haladt a sor. Ez elsősorban a kétkötetes limitnek köszönhető (erről mindjárt bővebben), és annak, hogy a szerző nem dedikálta személyre szólóan a könyveket. Igen, egy picit futószalagon haladtak az események, viszont mindenkinek jutott egy szelet belőle, hiszen a bejegyzés elején említett optimizmus és kedvesség – engem például – teljesen magával ragadott. Tulajdonképpen a mosolygáson, a köszönésen és a köszöneten kívül más ki sem jött a számon. Csak a mosolygás ment. No, és a fotó. Már a szerdai közönségtalálkozón készült képeken is olyan szépen ragyogott mindenki, öröm volt nézni a bloggertársaim fényképeit. Mindezt pedig élőben is megtapasztalni, tényleg csodás élmény volt. Ha akartam volna sem tudtam volna letörölni a mosolyt az arcomról. Végül pedig négy könyvem is aláírást kapott. Ezt ezúton is szeretném megköszönni annak a két fantasztikus hölgyeménynek, akik – mivel csak egy könyv volt náluk – felajánlották, hogy egy-egy könyvemet aláíratják. Nem utolsó sorban, nagyon-nagyon köszönöm a General Press Kiadónak, hogy valóra váltottak egy „kicsiálmot”, és elhozták Nicholas Sparksot Magyarországra, ezzel pedig maradandó élményt szerezve sok-sok Sparks-rajongónak! Áginak pedig köszönet a fotókért és mindenért!