Légrádi Gergely: Éppen annyi

Mennyi az annyi? Éppen annyi? Túl sok? Túl kevés? Másmennyi? A Falaink kapcsán tavaly tavasszal egészen jól eljátszadoztam (előzetesen és a könyv olvasása után is) Légrádi Gergely könyvének címével. Az Éppen annyi ismét egy olyan címválasztás, ami sok kérdést vet fel – csakúgy, mint maga a novelláskötet.

Légrádi Gergely: Éppen annyi

Kalligram, 2025, 160 oldal

Csillagérték: 7

Annak ellenére, hogy a Falaink magával ragadó, különleges világa után kíváncsi voltam a szerző legújabb könyvére (azzal együtt is, hogy a novellákat kevéssé kedvelem), sokáig nem lapoztam fel. Illetve: fellapoztam, de az első blokk végén be is fejeztem. 

Aztán a napokban egy olyan, gyógypedagógiai témájú előadáson vettem részt, ahol az előadó az apák szerepéről, nehézségeiről beszélt – és az anyák teherbírásáról, mindezt a sajátos nevelési igényű vagy fogyatékossággal élő gyerekek megközelítésében. Felelevenedett bennem a Falaink cselekménye, a témafelvetés valahogy sorsszerűnek hatott és eszembe juttatta a félbehagyott novelláskötetet.

Az Éppen annyi különböző hosszúságú és erejű történetek füzére. Szerkezetileg öt nagy egységből (Idővonal, Fejben dől el, Kéz a kézben, Családi kör, Istenien) épül fel, s mind az öt nagy fejezet nyolc-nyolc elbeszélést tartalmaz. A blokkok egy-egy hívószó, közös cím köré szerveződve veszik végig az élet egy-egy szegmensét. Első blikkre kissé talán ad hocnak hatnak az elbeszélések, viszont közelebbről megtekintve lineárisan követhetünk végig életszakaszokat. A rövidprózákkal haladva, mindig felcsillant bennem a remény, hogy a következő nagy egység talán nem lesz olyan megterhelő, talán több aspektusa, színe és rétege is felbukkan a létezésnek, de az a helyzet, hogy egyre kisebb és kisebb lendülettel lapoztam tovább. 

Szerző és könyve

Az a helyzet tehát, hogy az Éppen annyi kapcsán nem feltétlenül tudok egyértelműen nyilatkozni. Maga a felépítés, a fejezetek egymásutánja, hogy nyolc-nyolc történet lineárisan vezet végig egy élettörténetet, annak különböző aspektusait, életeseményeit és létállapotait, számomra abszolút működőképes. Különösen jónak gondolom, ha a szerzői életmű egyes darabjai reflektálnak egymásra – s bár nem vagyok nagy ismerője a Légrádi-köteteknek, a Falaink helyzetei itt is felbukkantak. A szereplők legtöbbször névtelenek, arctalanok, nem beazonosíthatók – és mintha mégis azok lennének. A létezés olykor ködös, olykor személytelen, néha ragadós vagy folyós állapotaiban találunk rájuk, de az alapszituáció mégis szinte minden esetben komor és szürke. Még azokban, a végtére is (bele)nyugvópontra kerülő történetekben is, melyek által egyszerűen megtanuljuk az elengedést, hogy van olyan (és talán ebből van lényegesen több), hogy bizonyos embereket csak az út egy részén kísérünk, s persze fordítva is: nem mindenki tart velünk vagy kísér minket hosszan. De megjelenik az ellentettje is: mikor akkor is ott van velünk valaki, ha fizikai léte már megszűnt. Hogy Zsoldos Dávid zenetörténész zenei listát is összeállított az egyes elbeszélésekhez, szintén jó elgondolás és fontos eleme az intertextualitásnak, a művészetek kéz a kézben járásának. 

Nem ígérem viszont, hogy a setlist alapján újraolvasom a kötetet. Az a helyzet ugyanis, hogy –  tudatában annak, hogy az irodalom nemcsak szórakoztatásunkra lehet – ez a novellafüzér finoman szólva is levitt az életről. Hiába a kék borító, a könyv maga számomra mindvégig szürke maradt. A személytelenség, éppen annyit adott hozzá, mint amennyit el is vett. Vagy talán többet vett el? Nehéz kérdés. Számomra az élet – bármennyire is legyek éppen a hullámvölgy alján – színes. Ha nem történik éppen semmi, akkor is történik valami. Nem nyomorgó, nem kifakult, nem szomorú elengedésekkel teli, nem betegségek körül forgó. Ezzel pedig sem tagadni nem szeretnék, sem azt sugallni, hogy az irodalomnak az „igaz tükör” tartása volna a feladata. Érzem, érezni vélem a novellák rétegeit – még akkor is, ha néhányuk megfogahatatlannak is tűnt –, mindazonáltal számomra most kevésbé volt befogadható. Nem a koncepció, talán a látásmód inkább. Az a fajta egyoldalú távcső, ami valahogy nem engedett rá- és betekintést azokba a szegmensekbe, amiért valójában itt vagyunk. Ha már a lét értelme...s ha már nem célom a túlzott moralizálás: számomra a világ nem éppen ennyi.

Blogturné Klub

Légrádi Gergely az elmúlt évben megjelent Falaink című könyve után idén az Éppen annyi című történetfüzérrel, novelláskötettel örvendeztette meg az olvasókat. Kövessétek végig a Blogturné Klub három állomásos turnéját, ismerjétek meg a kötetet, s a turné végén megnyerhetitek a könyv egy példányát a Kalligram Kiadó felajánlásában.

A turné állomásai

10.20. Szembetűnő

10.21. Könyv és más

10.23. Spirit Bliss Sárga könyves út

Nyereményjáték

A turnéhoz kapcsolódó játékban a szerző további könyveinek nyomába eredünk. Minden állomáson találtok egy-egy idézetet Légrádi Gergely valamely kötetéből, a feladatotok pedig, hogy a könyv címét beírjátok a Tally megfelelő sorába.

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

A feladvány:

Utálom azt, hogy muszáj. Nem jelent semmit. A felnőttek mondják, amikor nagyon akarnak valamit. Akarják, de nincs igazuk, és nem kíváncsiak másra. Akkor jön a muszáj.