Mona Awad: Antilányregény

Könyvrészletek, posztok saját testünk elfogadásáról, hangzatos szalagcímek...egy ütős cím, egy hívogató borító. Tulajdonképpen minden, ami miatt az olvasó felfigyelhet egy könyvre, és minden, ami miatt fenntartásai lehetnek vele szemben. Általában a második kategóriába sorolom magam, az Antilányregény kapcsán viszont optimista voltam. Mona Awad, az Athenaeum gondozásában megjelent könyvéről írtam...

Mona Awad: Antilányregény

Alcím: Felnőtté válás és kilodráma 13 felvonásban

Eredeti megjelenés: 

Hazai megjelenés: 2017. március

Kiadó: Athenaeum

Téma, műfaj: ifjúsági, chick lit

Megrendelhető: ITT

Terjedelem: 400 oldal

Csillagérték: 7

Fülszöveg:

A ​könyv története titkos ajándékot rejt.

Adunk neked vele egy barátnőt. Kicsit zűrös a csaj, az igaz, de nagyon szerethető, mert tényleg mindig őszinte, mert elképesztő sztorikba keveredik folyton, és mert olyan viccesen tud ruhát próbálni, ahogy senki más. Ő Lizzie, a kövér lány. Aki különben nem is kövér, csak azt hiszi magáról. Ez a dilije. Hogy dagadt. Meg hogy biztos nem kellene egyik fiúnak sem. Ne tudd meg, milyen pasikra hajt, még egy rockzenésszel is összejött. Abból jó nagy gáz lett, majd elmeséli. Lizzie olyan, mint te – boldog akar lenni. Talán kicsit megelőzött téged: ő már végigcsinálta. Légy vele türelmes, kérlek! Ő azért bukdácsol ennyit, hogy neked már ne kelljen. Elköveti helyetted a hibáidat. Nevessetek, sírjatok együtt!

Forrás

Megvan az a pillanat, amikor egyszer csak szembejön veled az élet? Vagy egy hatalmas tükör? Amiben látod magad, látod, ahogy azzal foglalkozol, hogy a világ mit gondol rólad, és azon agyalsz, vajon egészen tutibiztosan és hajszálpontosan megteszel-e mindent azért, hogy olyan emberek kedvében járj, olyan embereknek felelj meg, akikkel az életben soha többet nem találkozol, vagy egy cseppet sem része a sorsod alakulásának? Valahogy ilyen érzés az Antilányregény lapjai közé csapni.

Tess Holliday

Nem fogok kertelni, két-három fejezet után egyáltalán nem tetszett a könyv. Laposnak és unalmasnak találtam. A nyelvezetét pedig kifejezetten idegesítőnek. A nagy elvárásaim lankadtában úgy éreztem, belecsöppentem valami Bridget Jones-szerű katyvaszba (gyakorlatilag Helen Fielding regénye az egyetlen olyan történet, ami szerintem moziban határozottan jobb, mint könyvben), amire egyrészt nem voltam kíváncsi, másrészt pedig: mi ebben a sztoriban az újdonság? Megálltam, aztán átpörgettem a könyvet anélkül, hogy megpróbáltam volna megérteni. De "az a kis hang" csak nem hagyott nyugodni. Pár nappal később visszatértem hozzá. Szívemre tettem a kezem: talán nem volt ordenáré "barátnőm" ifjúságom meghatározó éveiben, akit bár leginkább a hátam közepére kívántam, mégis valahogy "felnéztem rá" azért, mert minden további nélkül kikezd másokkal, vagy szimplán szabadabb szájú, mint az átlag (vagy mondjuk, mint én)? Talán nem éreztem azt sosem, hogy simán tárgynak néznek?Nem éreztem betonba vésettnek mások véleményét, figyelmen kívül hagyva, hogy én hogyan érzem jól magam? Talán nem szoktam át évekkel ezelőtt a webáruházakra, mert elegem lett a roppant empatikus eladók szánalmasan végigmérő "hát, nem hiszem, hogy van ekkora méretben" kijelentéseiből, és a nagymamastílusú "csinos" ruhákból?

Palvin Barbi és a csodás Ashley Graham

Kár tagadni, a legtöbben - és nem csak a kövér lányok - túlestünk hasonló sztorikon, ez nem (feltétlenül) testalkatfüggő. Az Antilányregény nagyon élethűen ábrázolja ezeket a szituációkat. Ha nem is pont ugyanazokat, de olvasás közben - vagy éppen több nappal azután - olyan emlékeket hív elő, amiket már átéltünk, vagy épp most tartunk abban az életszakaszban, ahol Lizzie (néha milyen jó általánosítani). Nem, nem mind kellemes emlék. Sőt, jó része egyáltalán nem az. Épp ezért állok hadilábon a könyvvel. Tényleg általános érvényű, aktuális témákat feszeget, őszinte és kemény tükröt tart elénk, de valamiért úgy érzem, lóg a levegőben a sztori. Nem ér nyugvópontra, nem tudom, mit is akar (tőlem). Leginkább a beszélgetést vagy a vitát indító könyvek sorába tudnám beilleszteni, hiszen a külső mindig is foglalkoztatni fogja az embereket. Épp ezért mindig is meglesz mindenkinek a betonbiztos - sokszor minden empátiát nélkülöző - véleménye a témáról. Az ideálok követése, vagy elvetése, a plus size modellek üdvözlése vagy kritizálása.

Forrás

A témát előszeretettel rágcsáló, majd az olvasók elé tálaló női (online) magazinok, elsősorban lájk-és kommentvadász cikkei alatt egészen biztos találunk a vékonyakat, kövéreket, sportosakat védő/támadó kommenteket. Miért hoztam fel ezt példaként? Nos azért, mert - bárhogy tagadjuk - fontos az, amit a média közvetít, hiszen egyfajta kinagyított tükre a társadalmi "normáknak" arra nézve, mi a testi ideál, hogyan viszonyul az átlagtól eltérőekhez a közvélemény. Itt pedig elérkeztünk a média és az Antilányregény találkozásához: a tárgyiasításhoz. Nálam - ebből a szempontból - mindkettő ugyanolyan. A média éppúgy tárgyiasít, ahogy az Antilányregény. Mindkettőből hiányzik a lélek. A lényeg. Az elfogadás. Az önelfogadás. Legalábbis számomra. Nem egy sablonsztorit vártam, nem a tipikus kövér lány történetét, a már jól megszokott és berögzült sztereotíp karakterjegyekkel. S nem is teljesen azt kaptam. Kövérség, testképzavar, előítéletek, kritikák és önvádak. Az Antilányregény számomra ugyan nem adott olyan sokat, mint vártam, kicsit túlhájpoltnak érzem - a saját magam részéről is, viszont mindennek ellenére, elért valami nagyon fontosat: hatott rám. S hatott sok mindenkire, aki a könyv kapcsán már megszólalt a testképzavarral kapcsolatban.