„Viszont, ha egy fa kidől
az erdőben, ahol éppen senki sem hallja, attól még kidől, nem igaz? Ha egy szereplő tétlenül ücsörög egy könyvben,
amit épp senki nem olvas, akkor már nem is létezik?”
Sok
olvasó képes beleszeretni egy romantikus regény főhősébe. Igazából, nem is
feltétlenül csak a romantikusok olvasói. Lehet krimi, kalandregény,
fantasy....teljesen mindegy. Vannak karakterek, akik nem hagyhatóak figyelmen
kívül. Nem lehet nekik ellenállni. Ismeritek az érzést? Alapvetően én nem
tartozom a könyves karakterekkel könnyen szerelembe eső olvasók közé (de ha
esetleg találkoztok Mr. Knightley-val, feltétlenül jelezzétek neki létezésem),
de érdekel: mi van, ha a könyvben kiszemelt férfiú éppenséggel szembejön velem
az utcán - ugyanazokkal (na jó: majdnem ugyanazokkal) az erényekkel és
sutaságokkal, ami miatt számomra ő a tökéletes. És mi van, ha nem is az utcán
jön szembe, hanem magából a könyvből lép elő a nagy Ő? A Lapról lapra ezzel a
gondolattal játszadozik el. A játszadozik pedig ebben az esetben nem holmi
ideillő kis hasonlat. Könnyed, de tűpontos játékról van szó, ami egyszerre
elvarázsol és elgondolkodtat, kikapcsol és szórakoztat. Szinte mintha már a
szépirodalom legelső meghatározását hallanám felcsendülni a fejemben: tanít,
nevel, gyönyörködtet. És jaj! Megint sikerült elérnie egy könyvnek, hogy
elragadtassam magam.
„Suliba
járni kicsit olyan, mintha minden reggel azért kéne felkelned,
hogy
száz kilométeres sebességgel nekirohanj ugyanannak a téglafalnak.”
Delila
egy tündérmesében bukkan rá Olivérre, ennek mikéntjét ismerhetjük meg a Sorok
közöttben (az első részes lemaradásom mindenképp pótolnom kell). A Lapról lapra
már annak a története, ahogy a herceg kilép kétdimenziós világából, hogy Delila
oldalán lehessen részese a való életnek. Mindez persze nem megy túl könnyen,
rengeteg buktató és kihívás vár szereplőinkre, ezek pedig biztosítják, hogy egy
percre se lankadhasson figyelmünk. Bevallom, a könyv első fejezetei azonnal
beszippantottak, ugyanis roppant érdekes volt megfigyelni, hogy reagál egy
"idegen világból érkező" a mai tizenhatosok mindennapjaira.
Középiskolásként gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, tulajdonképp
mekkora szerencsénk van azzal a lehetőséggel, hogy tanulhatunk. Megroppanunk a
terhek alatt, panaszkodunk, holott - ideális esetben - egy olyan varázslatos
burokban élhetünk, ami soha nem fog visszatérni az életünkbe. Én nagyon
kedveltem a gimnáziumi életet. Tudom, hogy nem mindenki van így, nem mindenki
választ jól, nem mindenki kerül jó társaságba, és nem mindenki méri fel azt az
élethelyzetet, amiben van. Olivér - mint a helyi gimi új tanulója - gyermeki
rácsodálkozása a kémia és irodalom szépségeire szembeállítva mindenki más
kiakadásával Olivér reakcióira olvasóként hatalmas élmény volt számomra, és
pontosan a fenti gondolatokat idézte fel bennem. A mai kamaszok között mozogva
sokszor tapasztaltam a pesszimizmus állandó jelenlétét, nagyjából ugyanez
köszönt vissza sok esetben a lapokról is. A szerzőpáros tehát nagyon jól fogta
meg a lényeget. E szempontból (Olivér és más szereplők történetével is) a kötet
totálisan szembemegy az életkori sajátságokkal, a teremtett helyzetekkel pedig
görbe tükröt állít a duzzogó, a felnőttektől érzelmileg távolságot tartó
kamaszkornak. Imádtam!
„Az a legborzasztóbb a szerelemben, hogy a rideg
valóság mindig közbeszól.”
A
történet, a szituációk mellett pedig hihetetlenül jó a regény stílusa. Egyrészt
tempósan lehet haladni az eseményekkel, nagyon jók a logikai megoldások, jó
néhány elgondolkodtató és mérlegelésre, véleménynyilvánításra késztető kérdés
is felmerül, helyén van a pszichológiai háttér, amiről fentebb is írtam, van
humor, romantika, dráma, irónia és ezek között nagyon gördülékeny a nyelvi
átmenet. Ez pedig nem tanulható. Vagy megvan egy írónál, vagy nincs. Itt
megvan, nagyon is megvan! Jodi Picoult és Samantha van Leer varázslatos páros,
a generációk összjátéka (megint a játék, ugye!) teljesen levett a lábamról.
Valahogy olyan ez, mintha mindkét fél (anya-lánya) megpróbálná megértetni a
saját álláspontját, az egész történet egyfajta generációs párbeszéd, amiből ez
a fantasztikus könyv kerekedett ki. És innentől kezdve - számomra legalábbis -
jóval többről van itt szó, mint egy szimpla young adult romantikusról.
„-
Miért is érdekelne Allie McAndrews? Amikor itt vagy nekem te?
Jules
leteszi a villát.
-
Mindjárt felböfögök egy szivárványt...”
Mit
mondhatnék még? A Lapról lapra a legjobb young adult, amit valaha olvastam.
Feleleveníti a gyermekkor tündérmeséjét, megízesíti egy kis romantikával, a
barátság fontosságával és néhány erkölcsi kérdéssel. A lapokon felbukkanó
illusztrációk csodálatosak, nagyon érdekes volt megfigyelni a szereplők
jellemfejlődését, a felmerülő problémákra adott válaszaikat. Szóval: Jodi
Picoult és Samantha van Leer valami egészen maradandót alkotott.
„-
Mivel küzdesz?
-
A kémiával - felelem. - Mondd már meg: mi köze a vas szónak a Fe rövidítéshez?
-
A ferrum vasat jelent.
-
Akkor miért nem annak hívják?
-
Mert a kémia a pokol egy nagyon különleges bugyra...”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése