Roxanne de Bastion: A budapesti zongorista

Mindjárt az elején szeretném leírni: A budapesti zongorista az év egyik legjobb választása volt és az egyik leginkább magával ragadó, legletaglozóbb története számomra. Nem áll tőlem messze a holokausztirodalom, ezek közül is a memoárok, a személyes történetek azok, melyek rendre mély benyomást tesznek rám.

Roxanne de Bastion: A budapesti zongorista

Athenaeum, 2025, 288 oldal

Fordította: Falvay Dóra

Csillagérték: 10

Az emberségük, az embertelenségük, az újrakezdés és a semmi alól való felállás szüntelen és élő bizonyítékai, az embernek maradás képességének lenyomatai, melyek példaként szolgálhatnak olyan korokban, mikor a (vagy egy képzelt) hatalomért, a (vagy egy ideiglenes) pozícióért, az (oly könnyedén elillanó) anyagiakért emberek minden – még talán valahol a mélyben leledző – elvüket képesek sutba vágni, megbélyegezni, kirekeszteni, lenézni csoportokat, embereket.

Igaz történet zenéről, túlélésről és reményről. Ezt írja az ajánlás a borítón, rögtön a cím alatt. Egy unoka sorai – akivel egyébként egy generációhoz tartozom, s aki magára vette annak a hihetetlen élettörténetnek a feldolgozását, melyet a nagyapja élt végig a 20. században. A 20. századi Magyarországon. Roxanne de Bastion, énekes-dalszerzőnek A budapesti zongorista az első kötete. Ez utóbbi talán annak okán is információértékkel bírhat, mert sok szerző debütál önéletrajzi ihletésű könyvvel, itt azonban a transzgenerációs kapcsolatok egy mélyebb voltával találkozhatunk. Az összekötő kapocs, a vérségi rokonságon kívül nyilvánvalóan: a zene. De még milyen nyilvánvaló ez! Apja halálát követően Roxanne örökli nagyapja egykori zongoráját, melynek története csakúgy kalandos, mint egykori tulajdonosáé.

Stephen de Bastion

Bástyai Holtzer István nevét ma már nem jegyezzük széles körben, az 1930-as évek Budapestjén azonban – ha neve nem is csengett elsőre ismerősen – zenéje hamar ismertté tette. Az előkelő zsidó származású zeneszerző ígéretes tehetség volt a korabeli fővárosi miliőben. Pályája kezdetén sikert sikerre halmozott, s nem csupán zenei karrierje, de magánélete is szépen haladt előre. Szülei által egy bazilikára néző hatalmas polgári lakásban élt, gyakorlatilag bármit megengedhetett magának. A ’30-as évek politikai fordulatai, a nácizmus térnyerése azonban jó időre kettétörte a karrierjét, családját és magánéletét. Munkatábor munkatábort követett, megfordult Sopronban – ahonnan több ízben meg is szökött, majd visszatért. Származása miatt a többségi társadalom megbélyegezte, megjárta a holokauszt embertelenségeit. A háború során az egykori családi fészek megsemmisült, leomló falai között viszont ott várt rá mindvégig a zongora. 

Bástyai nem tervezte a disszidálást. Családjával akart maradni, otthon, Magyarországon. A II. világháborút, a koncentrációs tábori időszak után így természetesnek vette, hogy hazatér. Kételyekkel és nehézségekkel tele, barátságokat kötve és árulásokat elszenvedve ért Budapestre. Az élet újraindulni látszott egy újfajta világrendben, a zenei pályafutás ismét szárnyra kelt. Különösen kedveltem a Szenes Ivánnal való kapcsolat leírását, az Emlékszel még? című, a korszakban rendkívüli sikernek örvendő sláger létrejöttének és sorsának történetét. Azokat a sorsszerűen keserű megjegyzéseket, mikor Bástyai azon mélázott, hogy míg pár évvel korábban zsidóként még csak rádióval sem rendelkezhetett, akkor épp az általa zeneszerzett dal hangja száll szüntelen a rádióból. Fényes siker várhatott volna rá itthon? A politika ismét közbeszólt. Bástyai végül disszidált. Nem akkor és nem azokkal, akik hívták – akik társaságában egy világhírnév is kinézhetett volna – meg az amerikai álom valóra váltása. Az erről való visszaemlékezés szintén mélyen érintett. A mi lett volna, ha…Bástyai a francia csengésű de Bastionra változtatta nevét, a családtagok a szélrózsa minden irányában telepedtek le a világban. Az elbeszélő által konstruált elbeszélés nem zárul le az emigrációval, Bástyai későbbi életére is részben rálátásunk nyílik, köztük egy teljesen hihetetlen találkozással egy angol étteremben – ezt sem mesélem el itt bővebben. A szerző ugyancsak betekintést enged azoknak a családtagoknak az életébe, akik a világ külön tájain telepedtek le, s az újratalálkozásról, melyet a nem túl távoli múltban ejtettek meg. 

 

Talán a könyvről szóló gondolatokhoz érve, felmerülhet a kérdés: honnan az a sok információ, részlet, melyet az unka a nagyapa életéről tudhat. Ez viszont már a kötet legelején kiderül: Bástyai István magnóra mondta visszaemlékezéseit. Ennélfogva egy teljesen szubjektív megélés (az emlékezés és annak minden erőssége és homályossága mellett) egy külső, de mégis érintettséggel rendelkező személy szemüvegén keresztül csapódik le az oldalakon. És az olvasóban. Az élettörténet ismert, az emberi minőség sejthető – a traumákkal, a keménységgel, a túlélés erejével, közben meghintve a családtag általi tapintattal. A budapesti zongorista története megfog és sokáig velünk marad. Tanulság? Intelem? Emlékeztető? Olyan sok minden egyben. Olvassuk és értsük!