Gettóba születni - egy zsidó kislány útja a teljes élet felé

Milliószor látok neki, hogy valamiféle egységbe öntsem a gondolataimat egy holokauszt témájú könyvvel kapcsolatban. Nemcsak most. Minden egyes alkalommal, minden egyes történet esetében. Elcsépeltnek és értelmetlennek tűnnek a szavak, néma kolompként konganak. Most itt ülök ismét, sokadszorra nekilátva a bevezető egységnek, és azon töprengek, micsoda feladattal nézhet szembe az, aki a személyes történetét szeretné elmesélni. Nem csak a sajátját.

Tova Friedman – Malcolm Brabant: Auschwitz lánya

Libri Könyvkiadó, 2023, 312 oldal

Fordította: Vadász Márton

Csillagérték: 10

Az Auschwitz lánya ugyanis másfél millió gyermek hangját szólaltatja meg. Olyan gyermekekét, akiből sosem válhatott felnőtt. Mégis mindenkinek tudnia kell róluk. Ismernünk kell az ő történetüket. Tova Friedman missziója ez – egy olyan hivatástudattal felvértezve, amit soha senki nem akarhatott magáénak tudni. Egy olyan aljas világról, melyet az ember maga teremtett.

A visszaemlékezés Tova Friedman élettörténetét meséli el Malcolm Brabant segítségével, elsősorban a lengyel gettóban, majd a birkenaui koncentrációs táborban töltött időszakra fókuszáltan. A memoár újszerűsége – számomra legalábbis –, hogy a gyermeki nézőpont és a gyerekek mindennapjainak bemutatása nem csupán üres frázisként jelenik meg a borítón: az Auschwitz lánya valóban az ő hétköznapjaikra és személyes megéléseikre fókuszál. Elsősorban természetesen Továéra. A két-három éves kislány első emlékei nem a habos-babos ruhákat, a babákat vagy a terített családi asztalok körüli vidámságot idézik fel. Az első években legfontosabb szükségletek, az étel – és főként – a biztonság érzése a nélkülözés tárgyát képezi, vagy éppen teljesen ismeretlen számára. A mindennapokat a komor valóság, a folymatosan változó lakóközösség és az egyre szűkebbé váló asztal alatti tér jellemzi. A kislány életének állandó szereplői a szülei, Reizel és Machel. Az apa korabeli feljegyzései által a visszaemlékezés számos adalékkal gazdagodott mind a gettó közösségét, mind pedig annak általános, a végsőkig reménykedő hangulatát illetően.

„Apám felidézte, hogy a blokkban az emberek hallottak arról, hogy egy nő, akit az utolsó vonattal vittek el Treblinka felé, levelet küldött, amelyben arról ír, hogy egy németországi farmon dolgozik, és a gyerekei is vele vannak. Senki sem tudta megerősíteni a dolgot, de hinni akartak benne. Az általa nyújtott remény elegendő volt ahhoz, hogy mindnyájunkat a tagadás állapotában tartson.”

Az anya karaktere egészen magával ragadott. Reizel számomra megmagyarázhatatlan és kikezdhetetlen módon tartotta magát – egyetlen fájdalmas jelenettől eltekintve – mindvégig. A lánya elbeszélése nyomán minden erejét és önmagát is alárendelte annak, hogy Tova számára a gettóban és a koncentrációs táborban támaszt nyújtson, akár lelki, akár fizikai formában. Mindezt sokszor derűs iróniával fűszerezve. A szülők mellett a tágabb család, a nagyszülők röviden, egy-egy anekdota erejéig jelennek meg. A nagyszülőkkel kapcsolatban különösen megrázó volt a jelenből visszatekinteni, hogyan alakult az életkorral kapcsolatos elvárásrendszer. Az ötven év felettieket hasznavehetetlennek ítélték, így a nácik a gettósítás idején még alárendeltebb szerepet szántak nekik és igyekeztek minél hamarabb megszabadulni tőlük, a közösségre nézve lehető legkegyetlenebb módon. Helen néni története pedig a koncentrációs táborok felszámolását követő újrakezdés sikertelenségét beszéli el a továbbra is tomboló antiszemita hangulat közepette.

„Pszichopaták önmagukban képtelenek lettek volna végrehajtani a holokausztot. Egy sereg bűntársuk volt, köztük magasan képzett szakemberek, akik képesek voltak kialakítani az iparszerű emberirtás logisztikáját.”

Az elbeszélés felépítése, stílusa és nyelvezete – a kőkemény történet mellett és ellenére – szelíden vonja magával az olvasót. A történetvezetés nem erőszakos mindannak ellenére, hogy amiről ír, kegyetlen. Bevallom, hogy mikor a fejezetkezdő sorokban tudatosítottam, hogy a zsidók gettókba zárása, majd a deportálások időszakában Tova valóban pici lány volt, előtört belőlem a forráskritikus. Nem az események megtörténtét, inkább annak körülményeit illetően. Mindazonáltal Malcolm Brabant olyan készlettel dolgozik, mely nyomán az emlékfoszlányokból kirajzolódó epizódokban tökéletesen érzékelhető, hogy az elbeszélő az általa elraktározott emlékképeket meséli el nekünk. Maga Tova sem ígér mást az olvasónak a bevezetésben. Sejtjük, hogy a nácik nem célzottan az édesapját, az édesanyját és őt mint három-négy éves kislányt utasították a gettóban elhunytak összegyűjtésére, de elhisszük neki, hogy ekként emlékezik vissza, az ő tudata így raktározta el.

„Amíg élsz, élj teljes életet! Végül is nem tudtuk, hogy holnap is élünk-e még.”

A visszaemlékezés rendkívül mély és sok esetben egymással ellentétes érzéseket váltott ki belőlem: a traumatizáció és a végtelen remény, a szabadság és a láncra vert élet, a múlt és a jelen párhuzamai végig kéz a kézben pulzáltak. A memoár nagy erénye a vitathatatlan alapvető értékén túl, hogy a szerzőpáros rendkívül nagy figyelmet szentelt a finom apróságok, az egyéni élet és a nagy egész összekapcsolására – mély nevelői-tanítói attitűddel átszőve. Ezért is örültem különösen Ben Kingsley ajánló sorainak a kötet elején, de említésre kerül Anne Frank is. A korabeli feljegyzések, a kötet közepén helyet kapott fotómelléklet még magasabb szintre emelik az olvasó és a történet kapcsolódási pontjait. Szintén jó elgondolásnak tartom, hogy Tova és családja történetének elbeszélése nem zárult le a holokauszt végén, hanem egészen napjainkig vezetve találhatunk nagyon fontos beszámolókat a traumafeldolgozás, a megküzdés és a hivatástudat kialakulása, személyes megélése és Tova további sorsát illetően. Nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy a memoár nem hagyja cserben az olvasót, a könyvet becsukva nem depresszív hangulat járt körbe, hanem az életigenlés. A mindennapi gondok hirtelenjében semmivé zsugorodtak és körülnézve hálával telt meg a szívem. A holokauszt-történetek véleményem szerint erre is tanítanak bennünket. Vigyázzunk arra, amiben élünk, és ne engedjük, hogy a gyűlölet, a megbélyegzés vagy a kirekesztés teret nyerjen magának.

Blogturné Klub

Tova Friedman az egyik legfiatalabb Auschwitz-túlélő, még nem volt hat esztendős, amikor édesanyjával a birkenaui megsemmisítő táborba került. Könyve egyaránt fontos emlékeztető számunkra, hogy a II. világháború szörnyűségei ne ismétlődhessenek meg, másrészt egy lenyűgöző élet krónikája, mely az átélt traumák után a másoknak való segítést helyezte a középpontba. Tartsatok három bloggerünkkel az Auschwitz ​lánya című kötet blogturnéján, és nyerjétek meg a Libri Kiadó által felajánlott példányt!

A turné állomásai

04.11. Könyv és más

04.14. Zakkant olvas

04.17. Szembetűnő

Nyereményjáték

Mostani nyereményjátékunkban olyan szerzők előtt tisztelgünk, akik holokauszt-túlélőként Tovához hasonlóan arra tették fel életüket, hogy másoknak segítsenek. Minden állomáson találtok egy-egy idézetet, a ti feladatotok pedig, hogy a szerző nevét beírjátok a rafflecopter-doboz megfelelő helyére.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

A feladvány:

„Az egyediség csak akkor lehet értékes, ha nem öncélú, hanem egy emberi közösség szolgálatában áll.”