A görög drámák női dimenziója - Pénelopé története

Margaret Atwood neve számomra garancia a jó szórakozáshoz. Teljesen be tudnak szippantani a nagyregényei, a finoman kidolgozott történetszálai – és az, hogy ezeket kezdetben összegubancoltan kapom meg tőle, s mintegy ködös erdőben botorkálva, a gubancköteget a kezemben tartva valahogy mégis sikerül kikecmeregni a napfényes tisztásra. Az írónő történetei általában egésznapos elfoglaltságot jelentenek számomra, jó előre kiválasztom az alkalmat, mikor bekuckózva végig tudom egy-egy könyvét olvasni.

Margaret Atwood: Pénelopeia

Jelenkor Kiadó, 2023 (2005), 192 oldal

Fordította: Géher István

Csillagérték: 10

Úgyhogy igencsak meglepődtem, mikor kezembe vettem a Pénelopeiát – már a kiadói oldalon is kikerekedtek a szemeim, hogy mindössze 196 oldalról van szó. Meggyőződésem volt, hogy elírás, de nem! Lássuk, mennyiben más – ha más – egy rövidebb lélegzetű történet a szerzőtől és (lelövöm a poént) miért szerettem olyan nagyon Pénelopé történetét.

Kezdhetném azzal az elitista felütéssel, hogy a görög drámák, mítoszok, a klasszikus műveltség a mindennapjaim részét képezik, és természetesen Homérosz valamely írása mindig a táskámban lapul, de – igen, kitaláltátok – ez közel sincs így. A mítoszokat ugyan hellyel-közzel ismerem, de azt hiszem, a közoktatási gyakorlat a maroknyi lelkesedésem is elhessegette az Odüsszeia és társainak olvasásától. A Pénelopeiát tehát abszolút Atwood miatt választottam, a történettel haladva azonban egyre inkább megerősödött bennem, hogy a görög drámák befogadásával szembeni minden tiltakozásom ellenére, bizony ismerem ezeket a történeteket, hősöket. Atwood által azonban teljesen más perspektívában és nézőpontból tudtam megvizslatni a klasszikusokat és a történet végére az is egyértelművé vált számomra, hogy mi nehezítette számomra az eddigiekben a befogadást.

„Most, hogy meghaltam, már mindent tudok.”

A Pénelopeia címválasztása sokat sejtető és zseniálisan üti le a kézenfekvő Odüsszeia-párhuzamot. Atwood ugyanis – ahogy fentebb is láthattátok – a görög tragédiák műfaját és történeteit idézi meg a regényben, az eddig ismeretlen és teljesen újszerű női nézőpontból elmesélve a már ismert történeteket. Vagyis: a homéroszi Odüsszeusz története a feleség, Pénelopé elbeszélésében, saját megélései által kerül bemutatásra. A női dimenzió újszerűsége mellett ugyanakkor a mesélő (Pénelopé) szándéka, hogy a róla évezredek során kialakult hűséges feleség, valamint az intelligens és állhatatos nő eszményképét árnyalja, újrapozícionálja. Atwood célja tulajdonképpen a színes, ám – szerintem – sokszor statikus női karakterek élővé tétele. A történet olvasása közben végig azon gondolkodtam, hogy hogyan emlékszem (ha egyáltalán emlékszem) a tragédiák női szereplőire…eseménytelen életüket a szerzők általában elintézték néhány kívánatos „női tulajdonság” felaggatásával: a szép, okos, ármánykodó, állhatatos, hűséges tulajdonságok tetszőleges elegyével már el is készült a görög tragédiák sematikus nője, aki akár évtizedekig vár férjére, aki általában szanaszét csalja és minden hülyeségbe belemegy, csak hogy kiélje magát – természetesen a körülmények összjátékát okolva. A nő pedig csak vár, kérők sorát utasítja el, vár, hűséges, vár, állhatatos, vár, intelligens, vár, okos, vár.

„Azt gondoljátok, hogy jó lenne a gondolatokban olvasni? Gondoljátok meg!”

A Pénelopeiával eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha bekukkanthatnánk a „kulisszák” mögé, mi történt Pénelopéval Odüsszeusz megismerése előtt, hogyan élte meg a házasságot – férjével és férjét várva, milyen cseleket eszelt ki és hogyan vélekedett a világról, milyenek voltak a nők mindennapjai. Ekként jelenik meg a kamaszfiával hadakozó édesanya, vagy a nők közötti féltékenység számos formája (a szebb, a gondoskodóbb, a fiatalabb, a mindent jobban tudó), mindez pedig az Atwoodtól nem ismeretlen önreflektív, humoros-gunyoros, abszolút szórakoztató formában. Nem marad hang nélkül a tizenkét szolgálólány sem, ugyanis Pénelopé története mellett megelevenedik és új értelmet nyer az ő jelentőségük is. A görög drámákat idéző kórus szerepét foglalják el a műben, a huszonnégy fejezetből tíz alkalommal megszakítva a Pénelopé monologizálását közlő fejezeteket.

„Az istenekben volt valami gyerekesség, vásott kópéság. Most már mondhatom ezt, mert nincs többé testem, túl vagyok ezen a szenvedésen, és az istenek különben sem figyelnek. Szerintem alszanak. Mostani világotokban már nem kell tartani a látogatásuktól, mint a régieknek, hacsak nem drogoztok.”

A görög drámák stílusát és karaktereinek sorát tovább szövi a szerző, mikor az évezredes művekből már jól ismert istenek és karakterek (különös tekintettel Pénelopé szüleire és unokatestvérére, Helénére, illetve fiára, Télemakhoszra) is megelevenednek. A történet abszurd-burleszk jellegét erősíti, mikor az elbeszélő kilép a dráma világából és ironikus-szarkasztikus megjegyzéseket tesz az őt körülvevő környezetre, a saját társadalmára, s egyúttal összeveti azt a „mi” világunkkal. Ez a jelleg csúcsosodik ki a történet záró szakaszában is, mikor hirtelenjében egy kétezres évekbeli tárgyalóteremben találjuk magunkat. Nagyon izgalmas vállalkozás az Odüsszeia morális-erkölcsi kérdéseit a jelen világában értelmezni és egy kicsit eltöprengeni rajtuk az elbeszélő társaságában.

„…alantas művészet ez a történetmondás. Művelői vénasszonyok, vándorkoldusok, vak énekesek, szolgálólányok, gyerekek – olyan népek, akiknek van ideje.”

A Pénelopeia nagyon szórakoztató, sokszor elgondolkodtató olvasmány volt számomra. Nagyon szerettem, hogy az elbeszélő alapvetésnek vette, hogy tűpontosan képben vagyok Homérosz, Szophoklész műveivel és a görög mitológia minden elemével, mindeközben pedig türelmesen várta, hogy kapcsolódjak és néhány elejtett megjegyzéssel segítette a tájékozódásomat. Nagyon izgalmas volt a női dimenzióval való játék – gyakorlatilag végre sikerült magam megtalálni egy kicsit a görög klasszikusok világában. Nem éreztem azt a kényszerítő érzést, hogy „értened kell” a tragédia magasztosságát és „azonosulnod kell” a kultúrkörrel. Mindazonáltal a „feminista Pénelopé” roppant magával ragadó mesélő volt, szóval örülök, hogy „ő” vezetett végig a történeten.

Blogturné Klub

A fantasztikus Margaret Atwood, A szolgálólány meséje és más kedvencünk szerzője ezúttal az ókori görög mitológia világába kalauzol el bennünket. Úgy gondolja ugyanis, hogy Odüsszeuszt már épp elegendő ideig dicsőítettük, és most a felesége, Pénelopé is megérdemel egy saját történetet. Hallgassuk ezt meg együtt!

A turné állomásai

04.11. Sorok Között

04.12. Spirit Bliss Sárga könyves út

04.14. Könyv és Más

04.16. A Szofisztikált Macska

04.18. Utószó

04.20. Szembetűnő

04.22. Readinspo

Nyereményjáték

Mivel a könyvünk görög mitológiai alakokon alapul, játékunk főszereplői is ők lesznek. Feladatotok, hogy a rövid leírások alapján kitaláljátok, kire gondoltunk az adott állomáson.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

A feladvány:

A halhatatlanság elérése érdekében 12 próbát állt ki.