2017. december 24., vasárnap

Böszörményi Gyula: Nász és téboly

Egyelőre még nem tudom, hogy a búcsú, az üresség, a hála, az elégedetlenség, vagy mi a szösz vezeti a soraimat, mikor az Ambrózy báró esetei befejező részéről próbálok egy viszonylag értelmes és spoilermentességre törekvő bejegyzést írni.

Böszörményi Gyula: Nász és téboly
Sorozat: Ambrózy báró esetei (4)
Könyvmolyképző Kiadó, 2017, 492 oldal
Csillagérték: 10

Több szempontból sincs egyszerű dolgom, s bár tudtam, hogy mikor a Leányrablás Budapestennel Mili, Emma, Richárd és a többiek elfoglalták az egyik legfontosabb helyet olvasói szívemben, egyszer elérkezik a búcsú pillanata. Szerintem, még nem készültem fel (nem szerintem: állítom!), és én továbbra is bízom benne, hogy ez talán még nem is a „vége” – annak ellenére is, hogy a Nász és tébolyról nem tudok olyan elfogult rajongással írni, mint elődeiről.


„Én ekkor már a terített asztalon álló míves teás kancsó és a meggylikőrrel teli kristálypalack között próbáltam dönteni. Úgy véltem, bármelyiket is vágom először ahhoz a szívtelen, felfuvalkodott hólyaghoz, aki most épp átkozott köreit rója az orrunk előtt, elég komoly sérülést okozhatok neki, hogy befogja végre a száját.”

Borítóváltozat
Az Ármány és kézfogó elképesztően zseniális függővége után – bár tűkön ülő várakozásunkat a zseniális Bitó és borostyán némileg enyhítette – számos találgatás fellibbent a Mili-Emma-Richárd háromszögben félbehagyott feszültség oldásának ürügyén. Egy titok: én egyiket sem olvastam el, s bár voltak romantikus tévképzeteim a folytatást illetően, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy egyrészt úgysem úgy alakul, ahogy elképzelem, másrészt nem is akarom, hogy úgy alakuljon, mert mindeddig egyszerűen imádtam, ahogy Böszörményi Gyula meglep. Úgyhogy önmagam mindenféle tévhitbe ringatása helyett a megjelenés közeledtével minden reggel izgatottan mazsoláztam végig az értesítéseim, hátha…aztán egy szép reggelen megérkezett! Én meg mindent félredobva bele is vetettem magam az olvasásba, s bizony addig abba sem hagytam, míg a történet végére nem értem. Két dolgot éreztem (illetve többet is, de erről majd később): egyrészt, hihetetlenül szerencsének éreztem magam, hogy a sorozat rajongójaként a megjelenés előtt néhány héttel már olvashattam a befejező részt; másrészt piszkosul nehéz úgy forrongani vagy örömködni, hogy mindeközben senki sem érti az okát, s nyilván nem is mondhatom el, hiszen akkor lelövöm a „poént”.

„Milike neked az a sápkóros, monoklitól bandzsa, rizsporparókás kékvérű ángyikád!”

Borító -és címváltozat
De térjünk végre a történetre! A Nász és tébolyban végre megismerhetjük, hogy Ambrózy Richárdot milyen út vezette ahhoz, hogy a „morc” jelző lemoshatatlanná váljon, ha bármikor is szóba kerül. A regény így két idősíkon zajlik, s – értelemszerűen – a korábbin szép lassan kibontakozik…tulajdonképpen ugyanaz az Ambrózy Richárd, akit már mi magunk is ismerünk. Némileg éretlenebb, kezdetben jóval felelőtlenebb, de legmeghatározóbb karakterjegyei már ott lapulnak, fejlődnek benne. S talán – nem lelőve a múltban rejtőző titkokat – ez volt az egyik legizgalmasabb része ennek a visszatekintésnek: Richárd fejlődéstörténetének lekövetése az iszákos arisztokrata csemetétől a morc báróig – többet meg egyébként sem akartam spoilerezni ezzel kapcsolatban. A történeti jelennel viszont picit más a helyzet. Engem elsősorban Mili, Emma és a báró sorsának további alakulása izgatott. Ezt sosem titkoltam: az, hogy egy nem mindennapi, a sztereotípiáktól – legalább részben – mentes, talpraesett hölgyemény kerül egy hihetetlenül profi és zseniális történelmi krimisorozat fókuszába, szerintem példaértékű. Nyilván abban, hogy Miliből „hősnő”, vagy legalábbis egy felejthetetlen női irodalmi alak legyen, nagy szerepe volt Richárdnak, aki minden kezdeti ellenérzését, ha nem is lebontva, de tompítva, teret engedett Milinek. Így igazából az, hogy végre fény derül Richárd múltjára is, már csak hab volt a tortán – no meg az egész kézfogó miértjének nyitja. De csitt! Legyen elég annyi, hogy én továbbra is elfogult vagyok Milivel szemben. S ami azt illeti, az Ármány és kézfogó ismét közelebb hozta hozzám Emma karakterét is, így valamelyest vele kapcsolatban is (elfogult vagyok), s talán érthető: emiatt kicsit aggódva vártam a lánykérés végkimenetelét.

„Mer’ úgy van az, kérem, hogy mi, okos leányok csakis akkor szurkapiszkáljuk a férfiembert, 
ha tetszik a fizimiskája.”

Ezt viszont muszáj kicsit bővebben kifejtenem. Annál a remek húzásnál, amivel az Ármány és kézfogó zárult, már csak a Nász és téboly gyorsan lecsapott válasza volt remekebb. Ahogy fentebb említettem, Emmát is sikerült a szívembe zárni, az viszont egyértelmű volt, hogy Mili és Richárd egy pár (bizony, ez nem lehet másként). A lánykéréssel ugyanakkor egyikük szíve mindenképp összetörik, ha a hölgyek valódi érzelmeket táplálnak a báró iránt. Namármost, az elbeszélő olyan zseniálisan (egyébként nem használom gyakran ezt a szót, de a sorozat kapcsán amúgy sem lehet elégszer) mentette meg ezt a helyzetet, amivel számomra kiderült (és remélem, hogy jól sejtem), hogy Emma leginkább a megmentőbe, mintsem Richárdba habarodott bele. Így sok legyet ütve egy csapásra helyre kerültek az érzelmek. Bár, ahogy Emma ezután egyedül maradt a maga kis életével, a vénlányság felé haladó hervadó virágszál képében, azt nem igazán tartom korrektnek vele kapcsolatban (mindenképp folytatásért kiált – halkan jegyzem meg).

„...kizsarolt esküvő ide vagy oda, revolvert semmiképp nem viszek rá. Még csak az kéne, hogy a boldogító igen elhangzásának pillanatában tüllszoknyám mélyén az a fránya fegyver valahogy elsüljön, és a golyó kilukassza a férfit, akinek épp a kezemet nyújtom.”

Borítóváltozat
Mivel bekezdések óta fecsegek, és még jó hosszan tudnék is, mégiscsak illene valami összegző gondolatot is kanyarintani a bejegyzés végére. De mit? Alapvetően nem ezt vártam a sorozatzáró regénytől, és talán még nem is voltam ennyire elégedetlen egyik résznél sem – igazából ez a szó eddig fel sem merült bennem. Ez persze nem a könyv értékéből von le, csak amolyan belső füstölgések a sztorival kapcsolatban. Azzal az igazságtalan helyzettel, amibe Richárd sodorta Milit, amitől az egész cselekmény olyan ridegen érzelemmentes ködbe bújt, amiért nem éreztem olyan dominánsnak azokat az elemeket, személyeket – akár Erdős Renée karakterét, akár Agáta mamáét, de még Miliét sem –, amiket, és akiket eddig mindig árgus szemekkel követtem. Persze, lehet, hogy csak a túlzott mohóság beszél belőlem, a történetvezetésre és a stílusra ez alkalommal sem lehet egy rossz szavam sem. Talán az elengedés nehéz, mert úgy érzem, így és ezzel még nem érhet(ett) véget az Ambrózy báró esetei sorozat. Annyi lehetőség és bűntény rejtőzhet még a monarchiában, és még annyi minden változást hoz a 20. század, amit hőseinknek át kell élniük. Olyan jó lenne ennek része lenni. Utalva/reflektálva a szerző karcára, én egészen biztos vagyok benne, hogy Mili és Richárd nem a sztereotípiák mentén szerveződő kliséket követné a továbbiakban sem, hiszen már ők maguk is annyira egyediek, s az eddigiek alapján nem is tűnik úgy, hogy ez a továbbiakban változna. Erre épp a befejező jelenet a legékesebb példa. Ismét kezdek átesni az érzelgősség lovának túloldalára, ugye? De mindenképp el kell mondanom (számít-e, vagy sem), hogy az Ambrózy báró esetei előtt (és ezen kívül azóta sem) soha életemben nem voltam sorozatrajongó, nem vártam epedve, napokat visszaszámolva egyetlen új megjelenésre sem azon izgulva, hogyan folytatódik kedvenc karaktereim története. Sosem éreztem azt, hogy valakinek sikerül egyetlen mondatával visszarántania a monarchiába. S ha itt a történet vége, elfogadom. S egyúttal szeretnék őszintén és tiszta szívből köszönetet mondani Böszörményi Gyulának, hogy megalkotta ezt a felejthetetlen történetfolyamot! Köszönöm az élményt!

„Ambrózy báró, ez a szívtelen, édes gazember most sem tagadta meg önmagát.”


Blogturné Klub


Egy év telt el azóta, hogy Böszörményi Gyula felkavarta az állóvizet az Ármány és kézfogó meghökkentő függővégével. Találgatások tömkelege jelent meg azóta a folytatást illetően, azonban most már nem kell tovább várni, hiszen december 15-én megjelent a befejező kötet, a Nász és téboly. Végre választ kapunk arra, hogy miként végződik a nem mindennapi leánykérés, és lehull a lepel a mi morc bárónk rejtélyes múltjáról is. Természetesen a blogturné bloggerei is elmondják véleményüket a könyvről, és egy nyereményjátékra is invitálunk Titeket, amely során három példányt nyerhettek a könyvből.



A turné állomásai


12.21. Könyvvilág
12.23. Szembetűnő


Nyereményjáték


Aki ismeri a sorozatot, tudja, hogy Mili kisasszony nem az a fajta nő, aki magában tudja tartani a véleményét, főleg ha a mi morc bárónkról van szó. Ezzel természetesen rengeteg szórakoztató pillanatot okozott az olvasóknak, ezért a mosatni nyereményjátékunk során – egy kis nosztalgiaként – felidézzük Hangay Emília legnagyszerűbb elszólásait. A feladatotok pedig csupán annyi lesz, hogy kitaláljátok, a sorozat mely részéből származik az idézet, és beírjátok a rafflecopter doboz megfelelő sorába!

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.


A feladvány:

- Uram, ön engem ostoba csitrinek néz, ami természetesen szíve joga – mondtam. – Csakhogy engem jelenleg fikarcnyit sem érdekelnek a maga úri kaszinóban felszedett, ostoba előítéletei!

a Rafflecopter giveaway

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése