Kertész Erzsi: Idegen ház

A második – felnőtteknek szóló – Kertész Erzsi-olvasmányomat követően úgy hiszem, hogy számomra a szerző könyveinek erőssége a szuggesszióban rejlik. Örülök, hogy ez a jelző az Öröklét kapcsán is felmerült bennem, mert az Idegen ház utolsó oldalára érve, az a kérdés kezdett el motoszkálni a fejemben, hogy mégis mi tartott a könyv mellett.

Kertész Erzsi: Idegen ház

Trend Kiadó, 2026, 304 oldal

Csillagérték: 8

Mikor pár hete Blanka a figyelmembe ajánlotta a könyvet, egy picit morfondíroztam rajta, mert egyrészt kicsit sűrű időszakom volt (már látom a nyár valódi napsugarait a feladatkupacok alól), másrészt pedig a szerzőtől való korábbi olvasmányaim tényleg kissé hullámzó benyomást tettek rám. Belevágjak? Belevágtam.

Az Idegen ház főszereplője egy tartalomgyártó, Ivett. Bár a tartalmai inkább TikTok-paneleket idéznek, a szarkasztikus megnyilvánulások fóruma a YouTube. Kicsit már ez is gyanús lehetett volna, az ugyanis nem volt előzetesen világos számomra (egész sokat morfondíroztam a köteten, így a fülszöveget is alaposan átrágtam), hogy egy ötvenes éveiben járó, elvált, hamarosan nagymamai örömök elé néző nővel van dolgom. Nem hiszem egyébként, hogy ez nagyban megváltoztatta volna a döntésem, de jól esett volna a lelkemnek, ha ez valamivel nyilvánvalóbb lett volna előzetesen. Kezdetben igyekeztem felmérni a szereplőket – főleg persze Ivettet, az elbeszélő egyébként is az ő karakterébe enged betekintést. Furamód, maga a főszereplő is inkább statisztaként tekint a körülötte élőkre, legyenek azok barátok, követők, szomszédok vagy épp a saját gyereke. A történettel haladva így egyáltalán nem lepett meg, hogy főhősnőnk egyre mélyebben és őszintébben nyeri el az ellenszenvem. Lépésről lépésre.

Kertész Erzsi

Ivett alakja számomra azt a tipikus tartalomgyártót testesíti meg, aki a félelmei és önmaga elől egy lufit fúj maga köré: ez vagyok én, szarkasztikus, szókimondó, mindenről véleményt formáló, belevaló és megtörhetetlen, aki kendőzetlenül kimondja bárkiről és bármiről a véleményét, nem törődve a következményekkel. Nem félve semmitől és senkitől. Csak a követőim száma ne csökkenjen, csak legyenek rám kíváncsiak, csak legyen súlya a szavaimnak (bármennyire üresek is), csak szeressenek és minden taplóságom ellenére: nekem adjanak igazat. Nem mondok túl nagy újdonságot azzal, hogy igazából ezek az emberek függnek a leginkább a külső megerősítéstől (vagy annak hiányától) és ők azok, akik a leginkább nincsenek tisztában saját erényeikkel és hibáikkal. Persze, nem muszáj csak a tartalomgyártók között keresni ezt a mintázatot. Én a magam részéről, általában kerülöm ezeket az embereket, úgyhogy már azzal egy nagy lépést tettem előre, hogy nem csuktam be a könyvet. Ez szóljon amellett, hogy a szerző remekül ábrázolja a karaktert, s kíváncsi voltam, hogy vajon milyen önismereti utat járat be vele (ha egyáltalán). 

A történet két bonyodalmat is felvonultat. Az egyik, hogy Ivett munkásságára egy televíziós műsor producerei is felfigyelnek. A másik pedig, hogy a felkészülési időszakot a barátnője, Gabi vidéki házában tölti. Ki tudja, melyik állítja nagyobb kihívás elé a főszereplőt, ami viszont biztos, hogy ez az időszak számos lehetőséget rejt Ivett számára a fejlődésre, az önismeretre és a saját perspektíváinak tágítására. Egy vérbeli városi küzdelmei a falusi környezetben kissé klisésre sikerülnek, bár továbbra is fenntartom, hogy ezek inkább az író erényei, mint gyengéi. Szerencsére hamarosan felbukkan két olyan szereplő is, akik megfűszerezik a nyári napokat. Több-kevesebb sikerrel. A nyár végül egészen nagy tanulságokkal zárul, bár nem feltétlenül Ivett számára. Mennyire lehet valaki felszínes, ha még egy felszínes csevegőműsorhoz is felszínesnek bizonyul? Zseniális! Az a helyzet tehát, hogy ez a könyv beszippantott. Egy szuszra olvasós történet, ami kifejezetten (szuggesztív módon) jól bánik azzal, hogy görbe tükröt mutasson. Teljesen korrekt módon és realisztikusan ábrázol középkorú, városi, középosztálybeli karaktereket és kikarikírozza őket úgy, hogy közben az olvasó mégis törekszik rá, hogy empataként várja a nagy felismerést, önismereti fordulatot. Ami aztán nem jön el. Miért jönne? Az elbeszélő ökéletes helyzeteket teremt a főhősének, hogy megmerítkezzen az önismeret olykor kellemetlen fürdőjében, aki valami hihetetlen tehetséggel hagy ki minden ziccert. Örülök, hogy belevágtam a könyvbe, mert a maga olykor nyomott, de szinte mindvégig szellemes történetvezetésével jó olvasmányélményként könyvelem el.