Keanu Reeves a plexi mögött

Előfordulhat, hogy Keanu Reeves nem szerepelne az első ötös névsoromban, ha megkérdeznék tőlem a kedvenc férfi színészeimet. A filmjei nagy részét szerintem nem láttam (a látottak közül pedig a legtöbb romantikus). Ettől függetlenül a Mátrix szerintem a filmes műveltség olyan darabja – nem megbántva senkit – mint a Star Wars vagy a Gyűrűk ura: akkor is láttad, ha sosem láttad. 

 

Alex Pappademas: Keanu Reeves

Kossuth Kiadó, 2023, 348 oldal

Fordította: Nimila Zsolt

Csillagérték: 7

Keanu Reeves pedig szerintem az a színész – vagy ahogy az alábbi beszámolóban bemutatott könyv alcíme előjelzi –, az a jelenség, aki mellett valahogy nem nagyon (nagyon nem) lehet elmenni szó nélkül. Ha ez az ember egy szót sem szól a vörös szőnyegen vonulva, akkor is körül lengi egy olyan aura, ami egy statikus fotóról is süt róla.

Ne kérdezzétek: nem tudom megmagyarázni, de valahogy ennek mentén vált egyértelművé számomra, hogy egy róla szóló életrajzi könyvvel nagyon szívesen megismerkednék. Végül ezzel az elképzeléssel kissé befuccsoltam, és Alex Pappademas könyvének első traktusaiban igencsak átverve éreztem magam. Mindazonáltal nem bántam meg, hogy csalódottságomban nem hajítottam élből sarokba a kötetet (már csak a kiadvány ára és a klassz illusztrációk miatt is kár lett volna). Kicsit átalakítva az elvárásaimat, végigpörgettem az oldalakat. Mert mi is a gond ezzel a könyvvel? Nos, elsőkörben az, hogy nem életrajzi. Másodsorban pedig, hogy annak akarja mutatni magát. Az elmúlt évtizedben volt már hasonló olvasmányélményben részem. A legemlékezetesebb talán Maureen Paton könyve (melyről talán egy bővített félmondatban még írok bejegyzés formájában), mely Alan Rickman konkrét ellenérzésének tudatában közölt életrajzi jellegű könyvet a színészről. Ennek fényében némiképp elfehéredtem, mikor Pappademas hosszasan vázolta, hogy egyébként mindössze kétszer találkozott Keanu Reevesszel egy-egy rövid interjú erejéig, a kettejük egymásról alkotott benyomása pedig meglehetősen fura volt (már ami Pappademas megérzései alapján tudható). Az első sokkból felocsúdva egy másikba estem: oké, hogy Reeves egyáltalán „nem állt modellt” ehhez a könyvhöz, de mi van akkor, ha a szerző egyedül erről a két találkozóról szeretne hosszan írni (az a tálalás is elég terjengős volt, mire egyáltalán addig eljutottunk, hogy a Keanu Reeves – A kultikus színész és jelenség nem életrajzi kötet).

Maga a könyv egyébként arra az előfeltevésre épül, hogy Reeves személyisége és jelleme megismerhető abból, ahogy a szerepeit alakítja a filmjeiben. Pappademas filmkritikus, ebben a minőségben pedig nyilván van képe és fogalma a filmek és színészek világáról, a hipotézise számomra mégis nagyon merész és bátor. Mindezt pedig nem feltétlenül pozitív felütéssel írom. Egy író jelleme mennyiben rekonstruálható a könyvei alapján? Egy festő jelleme mennyiben rekonstruálható a festményei alapján? S persze akaratlanul is felsejlik bennem, hogy vajon szeretném-e szimpla magánemberként, hogy a nyilvános megszólalásaim (amik nem rólam szólnak), a kurzusaim vagy a hallgatóimmal való közös együttműködéseim a teljes személyiségemről adjanak képet akármikor is, bárkinek is. Persze, a munkamorál és egy feladat megoldásához való hozzáállás, egy témával kapcsolatos véleménykinyilvánítás (vagy éppen hallgatás) sok mindent elárulhat a személyiségünkről, de – az introvertált énem azt mondatja velem, hogy – mindez azért (jó esetben) vajmi kevés ahhoz, hogy megismerjünk egy személyt. Valamiféle személyes kontakt mégiscsak kell hozzá. És igen, általános szabály: ahogy mi gondolkodunk valakiről, nagyban befolyásolja, hogy magunkról hogyan gondolkodunk. A szerző hosszas felvezetése után tehát nehéz szívvel, de elengedtem azt az elképzelést (vagy elvárást), hogy bármennyivel is közelebb kerüljek a Reeves-jelenséghez.

A filmekről persze annál többet megtudtam. Bár tény, hogy – rúgjunk egy nagyot a fentieken – a szerző előrevetíthető ízlésének fényében a romantikus és könnyedebb szerepek kevéssé kerülnek előtérbe, így gyorsan elillantak azok az elképzeléseim is, hogy A ház a tónál (amit kifejezetten kedvelek) vagy az Édes november (amit kifejezetten nem) reflektorba kerüljenek. Előbbi egyébként többször is említésre kerül (már csak az mekkora dobás, hogy Christopher Plummer játssza Reeves apját a történetben), utóbbi viszont egyáltalán nem rémlik, hogy felmerült volna (ez fakadhat az én figyelmetlenségemből is). Plummert és a romantikusokat azért sem céltalanul említettem meg, mert talán az egyik legfurább megközelítés számomra, hogy az elbeszélő Reeves alakításai és elvállalt szerepei által kívánja felvázolni az apa-fia kapcsolatot a valóságban. A romantikus alakítások azonban – úgy tűnik – kevéssé illenek Pappademas érvrendszerébe, ezért azokról sok esetben nemes egyszerűséggel nem vesz tudomást.

Nehéz ügy ez a kötet, mert azt gondolom, hogy a szerző kritikusként is messze ment és olyan víziókat ad elő a Reeves-égisz alatt, amelyek – finoman szólva – nem egészen tűnnek megalapozottnak. A filmkritikai részek megállják a helyüket – és gyanítom, hogy a mainstream és popkult filmek iránt érdeklődők kedvét és figyelmét képes felcsigázni egy-egy film kapcsán, ami nagyon üdvözlendő is. Félreértés ne essék, nem allűrökre vagy leleplezős, hírhajhász morzsákra voltam kíváncsi (bár más formában tulajdonképpen valahol mégiscsak ezt kaptam)…egyszerűen azt érzem, hogy – mint sok évvel Maureen Paton könyvénél – bedőltem annak, hogy biztos kezek vezetnek végig egy életút szeletén. Nem lehet elvenni azonban Alex Pappademas játékos megközelítését, a filmkritikák helyénvalóságát az irodalomban vagy a könyvkiadásban. Nagyon fontosnak tartom kiemelni a könyv illusztrációit, melyek Eoin Coweney munkáját dicsérik. Egy posztermelléklet (vagy legalább egy – és bármelyik – képi megjelenítés poszterként) nagyon klassz ajándék volna a kötet mellé (és jelzem, hogy vászontáskán is tök jól mutatna nagyjából bármelyik). Azok számára pedig, akik Reeves filmjeit jól ismerik, szerintem külön izgalmas csemege lehet a fent említett játékosság.