Natasha Lunn: Beszélgetések a szeretetről

Talán túl keveset beszélünk az evidenciákról. Talán evidenciának tekintjük, ami nem is az. A szeretet ilyen volna? Elgondolkodtál már azon, mit jelent az, ha szeretsz valakit? És mit jelent szeretve lenni? Sokszor hallott mondat, hogy mindenkinek más a szeretetnyelve. Ez csak arra terjed ki, hogy valaki a dicséretet, bókokat preferálja, más pedig az ölelést?

Natasha Lunn: Beszélgetések a szeretetről

Park Könyvkiadó, 2023, 364 oldal

Fordította: Garamvölgyi Andrea

Csillagérték: 8

Az elmúlt bő egy év olvasmányai során, melyhez hozzátartoznak a pszichológiai témájú könyvek, az előadásleiratok vagy éppen az életmódkönyvek, tanácsadók, egyre többször gondolkodom el azon, hogy a számomra igaznak szánt, legegyszerűbb szavak – mint a tetszel, a kedvellek, a fontos vagy a számomra, vagy a szeretlek – a másik számára vajon mit jelentenek. Ezért is voltam kíváncsi egy olyan könyvre, melyben a szeretetről beszélgetnek.

Fura megvilágosodás volt harminckét évesen, hogy a fent említett kifejezésekről, melyek – jó esetben – valósi érzelmekre irányulnak, egyszeriben csak kiderül: mindenki mást ért alatta, másként érezheti és másként dekódolhatja. Számomra a tavalyi olvasmányaim közül tényleg emiatt emelkedik ki Jay Shetty könyve, aki hosszasan és számomra nagyon érzékletesen ír, egyébként tényleg magától értetődő dolgokról. Talán csak nem figyeltem fel erre korábban. Az a fajta ember vagyok, aki akár hetekig, hónapokig érleli magában, hogy kifejezze (bár ebben még nem vagyok túl jó), de legalábbis kimondja azt, ha valakit megkedvelt, megtetszett neki vagy szeret. Nem elkapkodottan odavetem, ha kimondom: tényleg úgy érzem – ha a kifejezésében vagy kimutatásában még nincs is akkora gyakorlatom (bár ki tudja). Ebből kifolyólag folyamatosan újként tudok meglepődni és megörülni annak, ha a barátaim megdicsérnek, törődnek velem, kimondják, hogy szeretnek. Pedig amellett, hogy mondják, folyamatosan éreztetik is velem. Nem hiába – szoktam mondani: válogatott társaság.

„A barátaim nélkül nem lennék az, aki vagyok. Ők szembesítenek a sikereimmel, amikor néha szem elől tévesztem az eredményeimet. Ők mutatják meg, mi minden jó bennem, amikor épp nem szeretem magamat.” 

(Candice Carty-Williams)

Natasha Lunn

Natasha Lunn könyvének pedig pont az a pikantériája, hogy a szeretetnek és a szerelemnek számos színét járja körbe, mindemellett pedig a szerző nem hagyatkozik csak a saját meglátásaira, tapasztalataira. Minden egyes témakört (Hogyan lehet rátalálni a szerelemre?, Hogyan lehet megtartani a szerelmet?, Hogyan lehet túlélni, ha elveszítjük a szerelemet?) további kategóriákra bont (Romantikus fantázia kontra valóság, Az elviselhetetlen ismeretlen, Nézz körül!; Mézeshetek, A barátság évszakai, Az újra megismerkedés szépsége és nehézsége; Az elképzelt jövő elvesztése, Vak hit). Azt is fontosnak és jó elgondolásnak tartom, hogy nemcsak, hogy nem egyedül járja körbe ezeket a kérdéseket, de minden témáról más-más személlyel beszélget, akik közül talán hazánkban nem mindenki ismert, de azt hiszem, hogy nem is ez a leglényegesebb az egészben. Így a felsorolt témákról szintén további megközelítésekben olvashatunk. A beszélgetőpartnerek között Philippa Perry (pszichoterapeuta), Sarah Hepola (író), Emily Nagoski (szexuálterapeuta), Diana Evans (író, kritikus), Alain de Botton (író, előadó) vagy épp Greg Wise (színész, producer) is feltűnik.

„Akkor szeretünk meg valakit, amikor kedveljük azt az énünket, aki mellette vagyunk – és hosszú időbe telik, mire kiderül, hogyan érezzük magunkat vele.” 

(Philippa Perry)

A sokféle háttérrel rendelkező beszélgetőpartnerek pedig magával vonzzák azt is, hogy hármas párbeszéd alakul ki a riporter (Natasha Lunn), a riportalany és az olvasó között. Nagyon kedvelem a hasonló témájú vagy vállalású könyveknél, hogy enged és hagy szabadon gondolkodni, elmélázni, értékelni. Nem tukmál, nem erőszakos. Egyszerű beszélgetések, élettapasztalatok, hol teljesen laikus, hétköznapi szemmel, hol pedig szakmai oldalról megtámasztva. Mindez persze nem jelenti még azt sem, hogy egyik vagy másik beszélgetőpartner kompetensebb vagy tökéletesebb lenne. És ez valahogy csodálatos. Nem ez, az empátia a különbözőség és elfogadás volna-e a lényege az emberek közötti együttélésének? S nem erre tanít-e minket az olvasás, s az általa felfedezett világok, értékrendek, emberek és történetek? Ah, már megint a naivitásom. 

„Ha az ember igyekszik kitalálni, mit akar valójában az életről, ahhoz az is hozzátartozik, hogy megválogatja, kikkel veszi körül magát.” 

(Ayisha Malik)

Greg Wise és testvére, Clara

A témák között az egyszerű emberi kapcsolatok, a barátság, a szülőkkel kapcsolatos viszony, a testvéri szeretet, a szerelem – annak igen színes palettája, természetesen – és a gyász is megjelenik. Ez a gyász lehet konkrét halál, de lehet egy kapcsolat, egy barátság, egy akármilyen emberi viszony hirtelen vagy fokozatos elhalványulása, valamint ennek helye az életünkben, amivel talán szintén nem mindig teljesen egyértelmű, hogy mit kell kezdenünk. Kezdenünk kell-e egyáltalán valamit? A beszélgetések között nagyon megkedveltem a Greg Wise-zal készült interjú leiratát, mert nagyon sok mindent tudtam meg róla és általa. A férfi, aki „Emma Thompson férje” kicsit előlépett és egy nagyon érzékeny témáról, a beteg testvére ápolásáról beszél. De ugyanígy szívesen olvastam a barátságról, a barátokhoz kötődő, már-már a szerelemhez hasonlatos érzésekről. Hol visszaigazolást, hol továbbgondoláshoz alkalmas talajt találtam. Viszonylag gyorsan végigpörgettem a könyvet, de ajánlott inkább csemegézni, lassabban haladni, naponként/alkalmanként bele-beleolvasni a könyvbe.

Gondolatok a könyvből

„Az iskolában nem tanulunk a szeretetről és a szerelemről, nem végzünk kutatásokat a témában, nem vizsgázunk belőle, nem vesszük át évente egyszer a tanultakat. Közgazdaságtant, nyelvtant meg földrajzot tanulni mindenki szerint fontos, de arra senki nem kapacitál bennünket, hogy ismerjük meg ezt az alapvető emberi érzést.” 

(Natasha Lunn)

„A szeretet, annak legkülönbözőbb formáiban mindennap életre kel és elhal – mindannyiunk életében folyamatosan jelen van. Kiismerhetetlen és meghatározhatatlan. Vagy legalábbis így hittem.” 

(Natasha Lunn)

„Az emberek nagyon erősnek látnak, pedig nem vagyok az. Sebezhető vagyok, törékeny, és az intimitás azt jelenti, hogy ezt meg tudom mutatni a barátaimnak, ők pedig olyannak látnak, amilyen valójában vagyok, az öröm és a fájdalom pillanataiban egyaránt.” 

(Candice Carty-Williams)

„Vannak napok, amikor úgy érzem, semmim sincs, máskor pedig úgy ébredek, hogy azt érzem, mindenem megvan. Vannak napok, amikor el tudom engedni a veszteségeket, máskor úgy érzem, agyonnyomnak, mint egy súlyos tömör szikla, amelyen sosem fogom átrágni magam. De végső soron így van ez mindannyiunkkal.” 

(Lemn Sissay)

„Ahogy Tallis mondta nekem, gyakran ››felnagyítjuk saját zavarodottságunkat vagy információhiányunkat‹‹, amikor nincs nyoma valódi intimitásnak. Olyan szavakkal dobálózunk, mint a ››kémia‹‹ vagy a ››megérzés‹‹, mert nincs semmi kézzelfogható, amelyre egy érzést alapozhatnánk – nem tudunk példát hozni kedveskedésre, törődésre vagy kötődésre, csakis egyfajta mágneses, avagy fizikai vonzalomra. Tallis szerint ezek hiánya ››ad táptalajt a szerelem misztifikálásához. Úgy gondolkodunk, hogy ha erre nincs racionális magyarázat, akkor sz biztosan sorsszerű és nagy jelentőségű kapcsolat. Pedig ez csak annyit jelent, hogy egy hamis következtetés hozza maga után a másikat, és minden egyes következtetés egyre távolabb visz minket a valóságtól.‹‹”

(Natasha Lunn)