V. Kiss Orsolya: Minden félresikerült randi

Mikor a jövendőbeli gyerekeiddel keresed a jövendőbelid. Egy megkésett könyves értékelés. 2023 végén váratlan levél érkezett a postaládámba. A Minden félresikerült randi így tulajdonképpen a szerző ajánlására került a figyelmem homlokterébe. Két dolog miatt is szívesen ismertem meg a történetet. Egyrészt, sok évvel ezelőtt olvastam már a szerzőtől. A herceg fekete lovon érkezett témájáról, a nárcisztikus férfi mellett kibontakozó bántalmazó kapcsolatról azóta sokkal több szó esik/esett a közbeszédben is. Ajánlom nektek is elolvasásra – az egyébként nem is túl hosszú – történetet.

V. Kiss Orsolya: Minden félresikerült randi

Magánkiadás, 2023, 280 oldal

Csillagérték: 8

Másfelől pedig maga a fülszöveg nagyon izgalmasnak ígérkezett. Nagyon mélyre tudnék ásni, hogy harmincas szingliként hányszor játszadozom el a gondolattal, hogy mi bírhatna rá a „hagyományos” női életút járására…de V. Kiss Orsolya elég izgalmas képet vázolt a Minden félresikerült randi fülszövegében ahhoz, hogy elmélázzak az eshetőséggel.

A Minden félresikerült randi könnyed romantikusnak ígérkezett, s egyáltalán nem okozott csalódást – rögtön le is lőttem a poént, hogy tulajdonképpen, ha egy picit önmagunkon és önmagunkban elgondolkozós, mégsem túl komoly kikapcsolódást keresünk, ez a történet egészen jó választásnak tűnik. A cselekmény egy New York-i fodrász, Linda életébe kalauzol bennünket, aki főnökével, Carllal folytat romantikus viszonyt. Hogy merre tart ez a kapcsolat, hamar kiderül: egy szép nap ugyanis felbukkan két gyerkőc, akik Linda még meg nem született gyermekei, s arra kérik a nőt: mihamarabb keresse meg az apjukat. Aki bizony – mint ez sejthető – nem Carl. Az ezt követő kalandok pedig néhány váratlan, néhány erőltetett találkozás, randi formájában öltenek testet, miközben valahol mégis ott lebeg a fejünk feletti kis gondolatbuborékban: tényleg ennyire macerás megtalálni azt a társat, akivel egyszer talán családot alapítanánk, vagy ott áll mellettünk, csak nem vesszük észre?

A problémafelvetés ebből a szempontból is elég mai – és nézzétek el nekem, hogy a történet által kipattanó önálló kérdéseimet is beleszövögetem a következőkbe. Vagyis: mi a célunk a 21. században a párkapcsolattal? Miért nehéz felelősséget vállalni az érzelmeink miatt? Mitől félünk, és miért ekkora macera megismerkedni valakivel? Miért gondoljuk, hogy egy randi örök életre való elköteleződéssel jár? El kell-e veszítenünk önmagunkat egy párkapcsolatért? Mi motiválhat minket, hogy ne csak lengedezzünk, és ne meneküljünk el az első adandó problémánál (főleg, ha az csak egy egyszerű randira terjed ki)? Kérdés kérdés hátán, a válaszok pedig valahol talán saját magunkban keresendők. Ó, és nem utolsó sorban: mit tennél, ha a még meg nem született gyermekeid jelennének meg veled szemben, hogy találd meg végre az apjukat? Ezzel kapcsolatban nem fogok mélyre ásni, mert valahogy azt érzem, ez a bejegyzés ezt most nem igazán bírná el, mindenesetre bennem két dolog merült fel.

Egyrészt: bepánikolnék. Mármint, ha olyan idősen történt volna ez meg velem, mint Lindával. Ez volt egyébként számomra a legfurább az egész történetben. Az elbeszélő úgy írt Lindáról, mint egy sokat és sok kapcsolatot megélt, tapasztalt nőről – majd kiderült, hogy még csak a húszas éveiben, s annak sem végén jár. Egyértelműen néhány évvel későbbre időzítettem volna a cselekménysort. Számomra ez a rész kizökkentő volt, és – bármilyen furán is hangozzon ez egy ilyen sztori esetében – kissé hiteltelenítő erővel is bírt. Sok oldalba telt, mire visszazökkentem. Másfelől maga a környezet elég semleges ahhoz, hogy mégis otthonosan mozogjunk benne. Én valahogy folyton Monica lakásában jártam a Jóbarátokból. Másrészt – hogy visszakanyarodjak az eredeti felütésemhez a felbukkanó gyerekek kapcsán – megnyugtató is volna. A tudat, hogy megérkeznek. Majd egyszer. V. Kiss Orsolya könyve egy izgalmas játék, ami nem csak a történetben való önfeledt barangolást engedi meg számunkra, hanem egy picit az ettől való elrugaszkodtt kalandozást is.