Jodi Picoult: Apró csodák

Az Athenaeum gondozásában érkezett meg hozzánk 2017 nyarán Jodi Picoult legújabb – és talán legnagyobb visszhangot kiváltó – regénye, az Apró csodák. Bár már megjelenés előtt olvashattam a könyvet, sokáig nem találtam a szavakat az értékeléshez. 

Jodi Picoult: Apró csodák

Athenaeum, 2017, 400 oldal

Fordította: Babits Péter

Csillagérték: legfelső polc

A nemi, etnikai, vallási és szexuális megkülönböztetés, az ebből fakadó hátrányok a mai napig emberek ezreit, milliót bélyegzik meg. Elkezdve az olyan triviális alapoktól, mint hogy az oktatásban a tananyag nem közvetíti a nemek egyenlőségét. A lányok nem találkoznak női példaképekkel, női szerzőkkel vagy női témákkal. Ha igen, akkor azt elszeparáltan, külön témakörként – mintha egyfajta „más világról” lenne szó. A nemzetiségek, etnikumok helyzete pedig ennél is elkeserítőbb. 

A sztereotípiák, az előítéletek gyakorlatilag „újratermelődnek” az iskola falai között. A téma érzékenységét tovább fokozza, ha olyan tényezők kerülnek a diskurzus középpontjába, mint a származás és a bőrszín. Ki tud objektíven megszólalni a témában? Ki tud objektíven rávilágítani a társadalmi szakadékra úgy, hogy egyik oldalról se érje vád?

Jodi Picoult

Jodi Picoult – eddigi tapasztalataim szerint – nem riad vissza a fajsúlyos témák merész, leplezetlenül őszinte boncolgatásától. Az Apró csodákkal azonban talán az eddigieknél is bátrabb lépésre szánta el magát: szembesíteni a társadalmat/az olvasókat saját előítéleteikkel és sztereotípiáikkal. Ez a találkozás pedig bizony olykor nagyon is kemény tükröt állít elénk, melybe néha nagyon nehéz belenézni. Szívesen félrefordítanánk a fejünket – mint úgy általában, de ez a tükör ebben a regényben bizony folytonosan elénk kerül. A történet elején mit sem sejtve ismerkedtem meg a még kislány Ruth-szal, aki testvérével tölt el egy napot abban az előkelő házban, ahol édesanyja házvezetőként dolgozik, s ahol megismerhetjük Ruth későbbi pályaválasztásának okát. Az igazság az, hogy Picoult olyan szépen építette fel a bevezető fejezeteket, hogy még szívesen elidőztem volna itt, így picit nehéz szívvel hagytam ott a múltat, hogy megismerkedjek az immár felnőtt, nagy fiát egyedül nevelő Ruth-szal, aki ápolónőként dolgozik a kórház szülészetén. Nem is akárhogy, elismerik és tisztelik munkáját…legalábbis, ő ezt gondolja, egészen egy megrázó esetig, mikor bőrszíne miatt megtagadják segítségét, az eset pedig végzetes tragédiába nem fullad.

A történetből film készül
Viola Davis és Julia Roberts főszereplésével

Már hónapokkal ezelőtt olvastam a könyvet, de még mindig hihetetlen hatással van rám. Ha szeretünk olyan szállóigékkel takarózni, mint hogy „ez a jelenség nem létezik”, „én nem vagyok rasszista”, „nem vagyok felsőbbrendű”, „ilyen pont az USA-ban történik meg?”, ez a történet nekünk szól. Még sosem olvastam ennyire erős történetet, ami ilyen hatásosan és érzékletesen világít rá, milyen kisebbségben élni a 21. században – tökéletesen mindegy, hogy a világ melyik pontján játszódik a sztori. Az elbeszélésben felvehettem Kennedy álarcát (bár azt hiszem, ennyire nem vagyok naiv), Ruth pedig kézen fogott, hogy elkísérjen valahova nagyon mélyre, egy önismereti utazásra. Ha valamiért szeretek olvasni, azt Jodi Picoult: Apró csodák című könyve nagyon jól prezentálja: beleképzelhetem magam olyan élethelyzetekbe, olyan nézőpontokba, melyek számomra adott esetben ismeretlenek. Jodi Picoult elbeszélése pedig hajszálpontosan ilyen: empátiára nevel, önismereti utazásra hív. Az epilógusban a szerző ír arról, hogy ez a regény komoly megpróbáltatások elé helyezte őt magát is, s azt hiszem, ez érződik is – pozitív értelemben. A regény minden sora patikamérlegen kimért, feszes cselekményfolyamot eredményezett, nincsenek üresjáratok. Egyértelműen a legerősebb Picoult-regény, amit eddig olvastam, de gyanítom, hogy az összes olvasmányélményemet tekintve is maradandó történet marad ez számomra.