Emily Bleeker: Miután meghaltam

A Könyvmolyképző Kiadó gondozásában az Arany Pöttyös könyvek között, 2017-ben jelent meg Emily Bleeker romantikus kötete, a Miután meghaltam. A fülszöveg alapján, ismerős történetre számítottam, ami részben be is igazolódott. 

Emily Bleeker: Miután meghaltam

Eredeti megjelenés: 2016.

Hazai megjelenés: 2017.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Fordította: Márton Róza Krisztina

Téma, műfaj: romantikus

Megrendelhető: ITT

Terjedelem: 430 oldal

Csillagérték: 5

Fülszöveg:

„Még a legboldogabb házasságban is vannak titkok…” Luke Richardson hazaérkezik szeretett felesége, Natalie temetéséről, akivel tizenhat boldog éven át éltek együtt, és három gyerekük született. De van valami, amire Luke nem számított: egy kék boríték várja michigani otthonuk előszobájának padlóján, amire az ő neve van írva Natalie kézírásával. A boríték egy levelet rejt, amit Natalie egy évvel korábban írt, az első kemoterápia napján. És a levelek egyre csak érkeznek. Luke nem kételkedik a valódiságukban, de nem tudja, ki küldözgeti őket. Szinte a levelek megszállotjává válik, és a nyomozása során rég elfeledett titkokra bukkan, melyek kételyeket ébresztenek benne a feleségével, a családjával, az egész életével kapcsolatban. De a szeretet örök – még az írott szavakban is, még az emlékekben is, és az ígéretekben is, amelyeket a halál után is be lehet váltani. Levelek a síron túlról – az év egyik sikerkönyve. Ismerd meg Natalie felkavaró titkait!

@szembetuno_blog

A könyvnek és nekem van egy csepp előéletünk, ugyanis a kötetet az unokatesóm hozta be nekem Pécsre, mivel hosszabb ideig nem mentem haza és nagyon kíváncsi voltam a kis KMK-csomagomra (mint mindig). Ő pedig – cuki unokatesó lévén – elszállítmányozta nekem a könyvpakkom. Cserébe együtt bontogattuk ki a dobozt, ami nagyjából azt jelenti, hogy minden példányt akkurátusan áttekintünk, kivesézzük a fülszöveget meg a borítót (de miért nem csinálunk ilyet gyakrabban? - hangzik a költői kérdés). Mikor erre a könyvre került a sor, Adri megjegyezte, hogy olyan, mintha egy Ahern-koppintás lenne, mert a PS: I love you nagyjából ugyanerre a sémára épül. Én már akkor jól elhatároztam, hogy ez a tény engem továbbra sem befolyásol, már csak azért sem, mert itt eredendően más a szerepek leosztása, úgyhogy kíváncsian lapoztam fel a könyvet.

@szembetuno_blog
#vöröskörmös

Egy temetésről tartunk hazafelé. Az odaadó apa és (özvegy) férj, Luke volt, akivel legelőször szimpatizálni kezdtem. Az elbeszélő idealizált apaképet fabrikált a férfi köré, ki ne rokonszenvezne egy ilyen karakterrel? Hazatérve egy boríték várta Luke-ot, melyet az elhunyt felesége, Natalie írt neki. A levelek valóban olyan szép sorban érkeznek, mint Ahern regényében, noha talán nem olyan intenzitással. Jelen és múlt keveredik, és szépen lassan kirajzolódik Natalie és Luke, valamint három gyermekük közös élete. Bár a leveleket én magam is nagyon vártam, maga az elbeszélés számomra nem volt magával ragadó, sokszor untam magam olvasás közben, s a történet egyszerűen képtelen volt huzamosabb ideig fenntartani az érdeklődésem. Az értékeléssel meg is vagyok lőve picit, mert olyannyira nem voltam összehangolva a könyvvel, hogy lényegében semmi nyomot nem hagyott bennem sem a történet, sem a szereplők. Tök érdekes, mert – bármennyire is nem akarom összehasonlítgatni – a PS: I love you sztorija (aminek csak az adaptációját ismerem) pont ilyen semmitmondó volt számomra.

@szembetuno_blog

Mi lehet a gond? Az alapprobléma talán az, hogy az elválást egyébként is roppant nehezem viselem. Bár azt hiszem, ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Nem tudom elképzelni azt a szituációt, hogy valaki amellett, hogy egy betegséggel küzd, közben azon kattog, hogyan tegye próbára a számára legfontosabbakat, találjon ki nekik meglepetéseket, közöljön velük sorsfordító információkat – szigorúan azután, hogy személyesen már nincs lehetősége elmondani nekik. Ez olyan...önzőnek tűnik. Nem igazán van személyes élményem ezzel kapcsolatban, de nálam a gyógyulás reménye, az élet és a család szeretete valahogy nem kompatibilis az ilyen megfontolt „halál utáni élet” megtervezésével. Az más, ha valaki halála után hagy maga után egy naplót, esetleg néhány levelet, amit az érintetteknek ad, de ez a titokzatos levelezés az én olvasatomban elég érzéketlen. S minden ítélet nélkül mondom, szerintem az sem teljesen korrekt, aki ezek „postázását” bevállalja.  Azt tartom, hogy egy kapcsolatba - mindaddig, míg valami fenyegető dolgot nem lát - senki külső szemlélőnek nincs joga beleszólni. Miért gondoljuk, hogy ezen a halál változtat? Illetve, az én értékítéletem szerint, ez is a hazugság-kategória, egy hazugságon és tabukon alapuló kapcsolat, ami hihetetlenül illúzióromboló és fájdalmas lehet. Szóval igen, a probléma talán abban van, hogy egy fiktív történetben a valósággal való érintkezési pontokat keresem, de valahogy ennek az eszköznek nem tudom értékelni a „romantikáját”. Ez van.

Csalódva csuktam be a könyvet, ami az első fejezetekben lendületesen haladt, így a titokzatos leveleket is tudtam értékelni, ez a varázs ugyanakkor a cselekmény előrehaladtával egyre jobban halványult. Az elbeszélés vontatottá vált, a történet lezárása pedig elhamarkodott és kiábrándító. A borítóra többször is vissza-visszatértem. Egyrészt azért, hogy visszahozza a kedvem a történethez, mert maga a könyv igazán csodás megjelenést kapott. Másrészt pedig azért, mert valahogy végig azt éreztem, mintha férfi elbeszélő sorait olvasnám, így időnként meg kellett győződnöm róla, a szerző valóban Emily Bleeker. Úgy tűnik, olykor még 2018-ban is becsúszhat egy-két rosszul választott könyv, amire nem igazán sikerül ráhangolódni.