Félelmetesen aktuális történet. A
Hatalmas kis hazugságokkal először Reese Witherspoon oldalán találkoztam,
pontosabban pedig az adaptáció premierje kapcsán. Nagyon kedvelem a színésznőt,
a filmjei mellett azért is, mert hitelesnek tartom őt. Biztos voltam benne,
hogy érdemes lesz megismerkedni azzal a történettel, melynek adaptációjában
szerepet vállalt. De amit a könyvtől kaptam – nos, az messze felülmúlta a
várakozásaimat.
Eredeti megjelenés: 2014.
Hazai megjelenés: 2017. ősz
Kiadó: Alexandra Kiadó
Fordította: Babits Péter
Téma, műfaj: realista, krimi
Megrendelhető: ITT
Terjedelem: 446 oldal
Csillagérték: 10
Fülszöveg:
Egy iskola valahol Ausztráliában, ahová
a szépek és gazdagok hordják a gyerekeiket. A felső középosztály paradicsoma
ez, ahol a látszat az úr, ahol azonban a csillogó külsőségek mögött sötét
titkok rejlenek…A történet másik oldalán pedig az ártatlan gyermekek állnak,
akik tisztaságukban és naivitásukban szándéktalanul is visszatükrözik szüleik
világát, mindazt, amit azok elrejteni igyekeznek. Vajon a zaklatónak a gyermeke
is zaklatóvá válik? Vajon az önző kivagyiság gátjai átszakíthatóak? Vajon van
esély az őszinte barátságra, érzelemteli emberi kapcsolatokra a felszínes
magamutogatás mögött?
Az elmúlt időszakban „kirobbanó”
zaklatási ügyek kapcsán millió vélemény, cikk, háttéranyag készült. Futótűzként
terjedt az interneten a #metoo kampány, és számos ismert ember fejtette ki
véleményét a szexuális zaklatás, a hatalommal való visszaélés és a mindennapi
verbális vagy tettleges abúzus jelenségével kapcsolatban. Követtem az események
folyamát, a felszabaduló indulatokat. Éreztem magam büszkének a női és férfi
ismerőseim kiállása, és éreztem magam totálisan üresnek egy-egy híresség
posztja kapcsán. Értetlenül olvastam a minden együttérzést nélkülöző kommenteket.
Világossá vált, hogy sokan nem tudják (vagy nem akarják) megkülönböztetni a
zaklatás, a visszaélés és az erőszak fogalmát. Egyszerűbb összemosni,
egyszerűbb egy kalap alá venni, egyszerűbb nem foglalkozni vele, vagy
legyinteni az áldozatra: biztos sokat ittál, biztos úgy öltöztél, biztos
kellett a meló. Ha akkor nem szóltál, most már ne karaktergyilkoskodj itt
mindenki szeme láttára. Nem tartozik ez senkire.
Jelenet a sorozatból |
Az egyre elvaduló cikkeket és
kommentáradatot, a #metoo kampány kikarikírozását és ezzel – részben – elbagatellizálódását,
a hírnévre vágyó fake felszólalásokat több szempontból is egyre
elkeseredettebben követem. Ezek, s a külső biztatások ellenére sem írtam meg a
magam bejegyzését a témában. De aminek meg kell történnie, az bizony meg is
találja az utat ahhoz, hogy megtörténjen. Ha másként nem, hát úgy, hogy olyan történetet ajánlok, amit a fentiekkel kapcsolatban érdemes megismerni. Talán úgy tűnik, ez a gondolatmenet nem kapcsolódik Liane Moriarty regényéhez, s a kötet
fellapozásakor erre még valóban nem sok jel utalt. A sorok közé vetve magam, az
ausztrál hétköznapokba csöppentem – a látszólag tökéletes családok gondtalan mindennapjaiba,
melynek kulisszái mögött súlyos hazugságok, titkok és sebek rejtőznek. E kirakatboldogság
panelei közé érkezik meg új lakóként Jane és Ziggy. Részben a fiatal anyuka
betoppanása okán válik a regény igazi, bonyodalmakkal teli krimivé, amit szinte
végig áthat annak tudata, hogy a családon belüli erőszak, a bántalmazás és a
múlt sebei nem légből kapott, a történetbe jól beépíthető témaszeletek
együttese, hanem a való élet írta létezők. Az események egészen az egyik
szereplő haláláig fajulnak, melynek pikantériája, hogy a feltételezett gyilkos
és az áldozat kilétét az elbeszélő az egész regényen keresztül lebegteti. Csak
tippelhetünk.
Jelenet a sorozatból |
A kötet felépítése nagyon izgalmas:
miközben megismerjük a tragédia napjának, egy iskolai szülő-tanár álarcos bálon
történtek előzményeit, az elbeszélő mintegy kiszólásokként beékeli a
gyilkossági kihallgatások és a nyomozás haladásának részleteit. Még egy csavar:
a kihallgatottak között nem találjuk meg a történet főszereplőit, viszont a
szemtanúk végig róluk csacsognak. Csacsognak, bizony: a kihallgatás ugyanis
kezdetben leginkább egy pletykapartira hajaz. Az elbeszélő szarkasztikus
stílusa talán ezekben a részletekben mutatkozik meg leginkább. Moriarty
kiválóan tart görbe tükröt a felsőközéposztály sémák és felszínesség mentén
alakuló mindennapjainak, a pletykák, a villámítélkezések és a
kirakat-tökéletesség világának. S bár az elbeszélői zseni már a regény elején kikandikál
a sorok közül, jó száz-százötven oldalon keresztül egyáltalán nem találtam
magam a történetben, s kissé érdektelenül követtem az eseményeket, noha Madeline
az elejétől kezdve nagyon szimpatikus volt számomra.
Jelenet a sorozatból |
A könyv második harmadától viszont egyre
inkább elkezdett foglalkoztatni a kulisszák mögötti világ, a felszínes
barátságok mögött húzódó kikívánkozó, ám soha ki nem mutatott sebek. A
fordulópontot talán Celeste egyik kiszólása okozta számomra, mikor csaknem kimondta
a fájdalmait, de mégsem tette, hiszen azt errefelé nem szokás. Nagyon mélyen
érintett ez a jelenet, s az események további sodra, ahogy a gyerekek
viselkedése leképezte a felnőttek világát valahogy egyre hátborzongatóbbá vált.
Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyire zseniális megfigyelők ők, s hogy
ez sokszor nem válik javukra. Innentől kezdve már szinte tökéletes
szimbiózisban működtem a cselekménnyel, így valódi és kőkemény gyomrost kaptam a
történet végi csavarral. Nehéz úgy könnyek nélkül hagyni ezt a lezárást annak
tudatában, hogy ami Jane-nel történt, az a való életben is bekövetkezhető
valóság. Nehéz úgy könnyek nélkül hagyni ezt a lezárást, hogy ehhez
kísértetiesen hasonló történetet már hallottam olyan szájából, aki át is élte.
Liane
Moriarty regénye lassan szippantott magába, de a történet végére teljesen
kifacsart, s a könyvet becsukva totálisan elfelejtettem azt, milyen döcögősen indult a kapcsolatunk, hogy kezdetben egyáltalán nem értettem a sorozat sikerét (amit mihamarabb pótolnom kell), és azokat az ajánlásokat, amiket olyan emberektől kaptam, akikre általában hallgatok ilyen tekintetben. A szerző a családon belüli erőszak, a szexuális erőszak, a
bántalmazás furcsa kettősségét mutatja be az olvasónak: kendőzetlenül ír róla,
szereplőit mégis tabusításra inti, s mindezt leképezi a gyerekek világára is, ettől
pedig még fájóbban realista. Vajon kinek ártunk vagy használunk hatalmas kis hazugságainkkal?
Nagyon jó írás, rettentően vártam a könyvet, szerintem ma meg is veszem. A sorozatot is imádtam, ajánlom :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :) Igyekszem mihamarabb pótolni a sorozatot, Neked pedig jó olvasást a könyvhöz :)
TörlésLáttam a történet reklámját a Reese Witherspon oldalán.Talán elolvasom.
VálaszTörlésAmerikában különösen divat ez a fajta szemlélet mód.
Szerintem pont azért (is) érdekes a történet, mert görbe tükröt állít ennek a szemléletmódnak, a felszínességnek. Másrészt pedig a szerző nagyon jól vezeti a történetet, szépen lassan vonzza be az olvasót. Azóta megnéztem a sorozatot is, és azt is ajánlom :) Remélem, tetszeni fog, akármelyiket is választod :)
Törlés