Hallgattassék meg a negyedik fél: James Pennington története. Szaszkó Gabriella
regényei mindig tanítanak valamit arról, hogyan lehet vagy érdemes (vagy éppen
nem érdemes) szemlélni a világot. A világot, amelyben élünk. A világot, amely
körbevesz. A világot, amelyben mások élnek – és amivel olykor-olykor összesimul
vagy éppen koccan a mi világunk. A Pennington-testvérek trilógiája az egyik
legjobb realista sorozat, amivel a húszas-harmincas éveim fordulóján
találkoztam.
Szaszkó Gabriella: Engedj el
Sorozat: Glens Falls (1)
Maxim Könyvkiadó, 2021, 464 oldal
Csillagérték: 10
Miután néhány évre
kiléptem a blogolásból, majd visszatértem, az első szerző, akivel találkoztam,
Gabi volt – a tavalyi Könyvhéten. Nagyon meglepett a figyelmessége, hogy tudott
az újraindulásról és megkérdezte, hogy olvasnám-e a két kötetet, melyek a Glens
Falls sorozatban jelentek meg – Te úgyis ismered a Penningtonjaimat!
Az az igazság, hogy
mikor egy szerző kedves számomra, sokkal nagyobb izgalommal lapozom fel a
könyveit. S így volt ez az Engedj el esetében is. Főleg, az Engedj el esetében.
Hiszen már évek teltek el a Pennington-sorozat olvasása óta, vajon emlékszem-e
még az elejtett nüanszokra, amikre tudom, hogy a szerző gondosan ügyel.
Elolvastam a trilógia olvasásakor írt gondolataimat, belevágtam a Glens Falls-sorozat
első részének első soraiba, s ismét megbizonyosodtam róla, hogy a könyvek és az
olvasás univerzumában egyáltalán nem úgy telik az idő, mint a hétköznapok
sodrásában. A szerző által teremtett – sajnos – túl reális dimenzió, a
Penningtonok világa azonnal körbevett, semmi idegenséget nem éreztem: mintha
tényleg azelőtt fordítottam volna le a Vigyázz rám utolsó lapját.
Az Engedj el részben
egy előzménytörténet, mely egyfelől bemutatja David és Chris születésének
körülményeit, másfelől a szüleik történetét. Az apa szemszögéből. Az elbeszélés
végigköveti azokat a stációkat, melyek egy, illetve két tragikus gyermekkor
mindennapjaihoz vezettek. A jól szituált és jól nevelt egyetemista egy buliban
megismerkedik a meglehetősen ledér, gyönyörű és célratörő tizenhét éves lánnyal.
Az egyéjszakás kaland azonban nem várt fordulatot hoz. Maggie teherbe esik,
James pedig annak ellenére is vállalja a felelősséget, hogy apja kitagadja – s mintha
maga is érezné, egy szerencsétlen megvezetés, egy kikerülhetetlen kelepce az,
amiben élete következő éveit fogja tölteni. Maggie és James összeházasodnak, s
Glens Fallsban alapítanak családot. A kezdeti nehézségeket az egyre gyötrőbb és
visszafordíthatatlannak tűnő gondok váltják. Maggie-n elhatalmasodnak az addig
valamelyest leplezhető pszichés gondok, melyek tragikus és bántalmazó
gyermekkorából és alkoholproblémáiból fakadnak. A fiúk gyermekkorának
elbeszélése így új perspektívát kap: Jamesét.
Nem számítottam könnyű
olvasmányra, így nem is ért váratlanul a szöveg súlya. A fent említett nüanszok
sokasága került a kirakós megfelelő helyére. Mindeközben pedig ismét rádöbbentem
arra, hogy hány és hányféleképp nézhetünk rá egyetlen történetre. Jamest a trilógiában
kevéssé ismerhettük meg, ennek mentén pedig kifejezetten negatívan írtam róla.
Nem láttam, nem láthattam. Mindezidáig. Az ilyen és ehhez hasonló történetek
mindig mérlegelésre késztetnek, döntésre, hogy ki és mikor cselekedett jól vagy
rosszul, honnan fordítható vissza a tragédia, egyáltalán visszafordítható-e. Olvasás
közben viszont nem éreztem kényszerítőnek az elbeszélő részéről, hogy állást
kellene foglalnom. Amellett persze nyilvánvalóan, hogy a családon belüli
erőszak, történjen az verbális vagy tettlegesség formájában, irányuljon az a
gyerekek vagy a szülők (valamelyikének) irányába, mindenképpen elítélendő – és megelőzendő. Ez nem lehet, soha nem lehet vita tárgya.
Szaszkó Gabriella előzménytörténete
ugyanolyan mélyre húzott, mint a Pennington-testvérek trilógiája. Erős és nehéz
elbeszélésről van szó, komoly és mindenkor aktuális témával. Állandóan
felmerülő kérdés a nehéz eseménysort tárgyaló elbeszélések esetén, hogy elpuffogtathatunk
olyan, a történettel kevéssé összeegyeztethető közhelyeket, mint az „imádtam
minden sorát”, „szerettem olvasni”, „ez egy nagyon jó könyv”. El. Ráadásul, az
Engedj el esetében nem is beszélhetünk közhelyekről. Sok esetben kapok fura
tekinteteket, ha egy nehéz regény, film vagy zene kapcsán azt mondom: ez
felszabadító volt. Gabi könyveinél pont ezt érzem. És azon túl, hogy a szerző
stílusa folyamatosan finomodik és válnak érzékletesebbé a képei, és húz olyan
mélyre, ahonnan egy nagy levegővel lehet csak ismét a felszínre törni: valahogy
mindig megérkezik az a nagy és mély lélegzet, melynek kifújásával feljebb emelkedhetünk, mint előtte voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése