Szaszkó Gabriella: Engedj el

Hallgattassék meg a negyedik fél: James Pennington története. Szaszkó Gabriella regényei mindig tanítanak valamit arról, hogyan lehet vagy érdemes (vagy éppen nem érdemes) szemlélni a világot. A világot, amelyben élünk. A világot, amely körbevesz. A világot, amelyben mások élnek – és amivel olykor-olykor összesimul vagy éppen koccan a mi világunk. A Pennington-testvérek trilógiája az egyik legjobb realista sorozat, amivel a húszas-harmincas éveim fordulóján találkoztam.

Szaszkó Gabriella: Engedj el

Sorozat: Glens Falls (1)

Maxim Könyvkiadó, 2021, 464 oldal

Csillagérték: 10

Miután néhány évre kiléptem a blogolásból, majd visszatértem, az első szerző, akivel találkoztam, Gabi volt – a tavalyi Könyvhéten. Nagyon meglepett a figyelmessége, hogy tudott az újraindulásról és megkérdezte, hogy olvasnám-e a két kötetet, melyek a Glens Falls sorozatban jelentek meg – Te úgyis ismered a Penningtonjaimat!

Az az igazság, hogy mikor egy szerző kedves számomra, sokkal nagyobb izgalommal lapozom fel a könyveit. S így volt ez az Engedj el esetében is. Főleg, az Engedj el esetében. Hiszen már évek teltek el a Pennington-sorozat olvasása óta, vajon emlékszem-e még az elejtett nüanszokra, amikre tudom, hogy a szerző gondosan ügyel. Elolvastam a trilógia olvasásakor írt gondolataimat, belevágtam a Glens Falls-sorozat első részének első soraiba, s ismét megbizonyosodtam róla, hogy a könyvek és az olvasás univerzumában egyáltalán nem úgy telik az idő, mint a hétköznapok sodrásában. A szerző által teremtett – sajnos – túl reális dimenzió, a Penningtonok világa azonnal körbevett, semmi idegenséget nem éreztem: mintha tényleg azelőtt fordítottam volna le a Vigyázz rám utolsó lapját. 

Az Engedj el részben egy előzménytörténet, mely egyfelől bemutatja David és Chris születésének körülményeit, másfelől a szüleik történetét. Az apa szemszögéből. Az elbeszélés végigköveti azokat a stációkat, melyek egy, illetve két tragikus gyermekkor mindennapjaihoz vezettek. A jól szituált és jól nevelt egyetemista egy buliban megismerkedik a meglehetősen ledér, gyönyörű és célratörő tizenhét éves lánnyal. Az egyéjszakás kaland azonban nem várt fordulatot hoz. Maggie teherbe esik, James pedig annak ellenére is vállalja a felelősséget, hogy apja kitagadja – s mintha maga is érezné, egy szerencsétlen megvezetés, egy kikerülhetetlen kelepce az, amiben élete következő éveit fogja tölteni. Maggie és James összeházasodnak, s Glens Fallsban alapítanak családot. A kezdeti nehézségeket az egyre gyötrőbb és visszafordíthatatlannak tűnő gondok váltják. Maggie-n elhatalmasodnak az addig valamelyest leplezhető pszichés gondok, melyek tragikus és bántalmazó gyermekkorából és alkoholproblémáiból fakadnak. A fiúk gyermekkorának elbeszélése így új perspektívát kap: Jamesét.

Nem számítottam könnyű olvasmányra, így nem is ért váratlanul a szöveg súlya. A fent említett nüanszok sokasága került a kirakós megfelelő helyére. Mindeközben pedig ismét rádöbbentem arra, hogy hány és hányféleképp nézhetünk rá egyetlen történetre. Jamest a trilógiában kevéssé ismerhettük meg, ennek mentén pedig kifejezetten negatívan írtam róla. Nem láttam, nem láthattam. Mindezidáig. Az ilyen és ehhez hasonló történetek mindig mérlegelésre késztetnek, döntésre, hogy ki és mikor cselekedett jól vagy rosszul, honnan fordítható vissza a tragédia, egyáltalán visszafordítható-e. Olvasás közben viszont nem éreztem kényszerítőnek az elbeszélő részéről, hogy állást kellene foglalnom. Amellett persze nyilvánvalóan, hogy a családon belüli erőszak, történjen az verbális vagy tettlegesség formájában, irányuljon az a gyerekek vagy a szülők (valamelyikének) irányába, mindenképpen elítélendő – és megelőzendő.  Ez nem lehet, soha nem lehet vita tárgya.

Szaszkó Gabriella előzménytörténete ugyanolyan mélyre húzott, mint a Pennington-testvérek trilógiája. Erős és nehéz elbeszélésről van szó, komoly és mindenkor aktuális témával. Állandóan felmerülő kérdés a nehéz eseménysort tárgyaló elbeszélések esetén, hogy elpuffogtathatunk olyan, a történettel kevéssé összeegyeztethető közhelyeket, mint az „imádtam minden sorát”, „szerettem olvasni”, „ez egy nagyon jó könyv”. El. Ráadásul, az Engedj el esetében nem is beszélhetünk közhelyekről. Sok esetben kapok fura tekinteteket, ha egy nehéz regény, film vagy zene kapcsán azt mondom: ez felszabadító volt. Gabi könyveinél pont ezt érzem. És azon túl, hogy a szerző stílusa folyamatosan finomodik és válnak érzékletesebbé a képei, és húz olyan mélyre, ahonnan egy nagy levegővel lehet csak ismét a felszínre törni: valahogy mindig megérkezik az a nagy és mély lélegzet, melynek kifújásával feljebb emelkedhetünk, mint előtte voltunk.