Szentesi Éva: Pedig olyan szépen éltek

A Libri Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2019-ben Szentesi Éva harmadik könyve, Pedig olyan szépen éltek címmel. Ez volt az első (könyves) olvasmányom a szerzőtől, noha a Hamvaimból című kötete is régóta várólistás. Azóta azt a könyvet is sikerült beszereznem, sőt, még az ősz folyamán egy közönségtalálkozón is részt vettem Pécsett. Élmény volt személyesen is ott lenni ezen a beszélgetésen, ahol sok-sok egyéb mellett például arról is szó esett, hogy ki az író, kit nevezünk írónak – és persze, hogy maguk a beszélgetőtársak (Szentesi Éva és Péterfy-Novák Éva) annak tartják-e magukat.

Szentesi Éva: Pedig olyan szépen éltek

Libri Könyvkiadó, 2019, 188 oldal

Nem akarom azzal a közhellyel kezdeni, hogy nem akarom azzal a közhellyel kezdeni, hogy Szentesi Éva írásai nem ismeretlenek előttem. Lényegében a WMN születése óta követem Szentesi ott jelentkező írásait, nem feltétlenül mindig ugyanazzal az intenzitással, érdeklődéssel vagy egyetértéssel, de azért a Pedig olyan szépen éltek fellapozása előtt is nagyjából képben voltam azzal, hogy mire számíthatok. Persze, egy hosszabb történetfolyamot megalkotni és megismerni mindig egy picit (vagy nagyon) más hatást kelt és (legalább részben) másfajta eszközöket igényel, így volt bennem valamiféle izgalom is azzal kapcsolatban, hogy vajon a szerző meg fog-e lepni.

Nem minden esetben szoktam a címre kitérni, de most talán érdemes pár gondolat erejéig lecövekelni mellette. Elsősorban a cím miatt választottam ezt a történetet első Szentesi-olvasmányként. Elég sokat sejtető, már-már szállóigévé váló sóhaj ez, melyet nagyon sokszor hallunk az olyan családokkal, párkapcsolatokkal kapcsolatban, ahol hirtelen -látszólag minden előzmény nélkül- egyszer csak valami tragédia történik, vagy elkezdenek kipotyogni azok a bizonyos csontvázak a szekrényből. Látszólag. Minden előzmény nélkül. Persze. Nem is ragozom tovább, a jelenséggel szerintem már szinte mindannyian találkoztunk valamilyen formában. Hajtott a kíváncsiság, hogy Szentesi Éva vajon milyen történetet tesz a sóhaj mögé.

@szembetuno_blog

Egy fiatal nő életébe csöppenünk, az ő egyes életszakaszait követhetjük végig kezdve a sablonosan tökéletlen gyermekkortól, az óramű pontossággal bekövetkező kamaszos félrehajlásokkal, a kapunyitási pánik és felnőttkori párkapcsolatok buktatóival. Tulajdonképpen az elbeszélés kicsit mindannyiunké. Mindannyiunk élete része, de legalábbis nem csupa ismeretlen élethelyzet felvonultatása. Az érzéshez mindenképpen hozzájárul a fikció és a valós élethelyzetek olyakor triviálisan leegyszerűsített elegye, s talán az is, hogy számomra a könyv inkább volt egy cikksorozat, mintsem regényként koherens egész. Bevallom, ez picit dühítő volt számomra – mert persze, a történet olvasmányos, befogadható és közérthető, de ez mind elmondható – jó esetben – egy cikksorozatról vagy egy folytatásos blogról is.

Ha meg akarom fogalmazni, ez a könyv szerintem egy extrovertált elbeszélő története. Elsősorban a sablonok és sztereotípiák dominálnak, nem igazán ás mélyre, bár az olvasó számára ezt kétségtelenül lehetővé teszi. Érdekes és picit megmosolyogtató volt, hogy például az 1980-as évek világát nem szellemiségében ragadta meg, hanem inkább a tárgyi környezetben. Ez nyilván nem fekete pont vagy ilyesmi, egy csomó extrovertált elbeszélő meg tudja teremteni az olvasói bevonódás lehetőségét, ez a megoldás/megvalósítás számomra em igazán működött. Nincs ezzel semmi gond egyébként. Nemcsak az abszolút pozitív vagy negatív olvasmányélményeimmel kapcsolatban szoktam beszélgetni a barátaimmal könyvekről, de – nyilván – akkor is, mikor picit ambivalens helyzetbe kerülök. Mint most. A beszélgetések általában a pozitív irányba tereltek, mert a történet fenti erősségei kapcsán nem tudok (meg nem is akarok) vitatkozni. Könnyen olvasható, alapvetően az olvasó számára könnyen befogadható, gördülékeny és populáris elbeszélői stílus, egy sokat megélő női főszereplővel. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy a Pedig olyan szépen éltek szerintem nem regény. A nyelvezete alapján szórakoztató limonádé, de a mondanivaló ezzel szöges ellentétben áll. Talán ez okozta a legnagyobb ellentmondásosságot számomra, emiatt egyensúlyoztam a tetszik-nem tetszik húrján. Összességében annyi történt, hogy Szentesi Éva nem lepett meg, s ha nem regényként, hanem folytatásos blogként vagy cikksorozatként olvasom a történetet, már működik is. Ha valaki szereti a szerző cikkeit, szerintem ezt a könyvet is szeretni fogja.