Novák Vica: Minka és a betűvetők

Novák Vica főszereplője, Minka egy kedves, ám félős kislány, aki a könyvekben egy-egy lépést tesz a nagylánnyá válás rögös útján. A Könyvmolyképző Kiadó gondozásában 2018 decemberében jelent meg a Minka sorozat második részében, melyben ismét találkozhatunk Szimonidesz Hajnalka illusztrációival. 

Novák Vica: Minka és a betűvetők

Könyvmolyképző Kiadó, 2018, 64 oldal

Minka kalandjai folytatódnak. Novák Vica mesesorozat-indító részében megismerkedtünk az iskolába lépő Minkával. A kislány saját szobájában töltött első éjszakája elég izgalmasra sikerült, hiszen nemcsak, hogy egy hullócsillaghoz intézett kívánsága teljesült egy hatalmas vihar személyében, de neki magának kellett a felhőfoltozók nyomába erednie, hogy az égzengés és felhőszakadás alábbhagyjon. Persze, nem maradt magára a lehetetlennek tűnő feladattal, hiszen egy új barát, Szélvész is feltűnt a színen. Az első rész fonalát a Minka és a betűvetők csaknem ott veszi fel, ahol a Minka és a felhőfoltozók letette. Jó néhány nap eltelt már persze, nem csak az emlékezetes felhőfoltozó-vadászat, de az első tanítási nap óta is.

Emlékeztek még az első betűitek, számaitok fabrikálására? Én kezdetben a mesekönyveim betűit színezgettem ki, valószínűleg az első betűim nyomai is a kedvenc kötetemben találhatóak. Roppant büszke voltam magamra, mikor le tudtam írni a nevemet. Persze, nem tetszett annyira, mint mikor anya, apa vagy a nagyszüleim írták le nekem, és próbáltam lemásolni: de mégiscsak az én kis kezem munkája volt. Színes ceruzákkal, szép papírra, anya vagy mama szakácskönyvébe a konyhaasztalnál ülve, miközben ők valami finomat varázsoltak – vagy épp a mesekönyvbe, ugye. Mindez még az iskola előtt történt, mégis örök élmény marad néhány emlékmorzsát felidézni. Az iskola már más tészta volt, megtanultunk szépen kanyarított, írott betűkkel írni. A munkafüzetet szeretettem a legjobban. A sor elején egy szépen rajzolt „a” jelezte, hogy az ötsoros vonalak közé ezt a betűt kell végigírni. A padsor végén ültem, az ablak mellett, s a középső sorban ülő osztálytársammal ezekből állandó versenyt tartottunk. Mikor végeztünk, átsúgtuk egymásnak, hogy mennyi betűt sikerült egy sorba leírni. Ez jót is tett az írásképemnek, mert állítólag lóbetűkkel írtam (én erre már nem emlékszem, viszont mára gyakorlatilag bármilyen hosszú szót bármilyen kis helyre be tudok suvasztani olvashatóan). Az én sorsom valószínűleg ezekben az években pecsételődött meg: azóta is elég grafomán vagyok.

Illusztráció a könyvből

Az első osztály elég meghatározó minden gyermek számára, nagyon sokat nyom a latba, hogy ebben az egy évben milyen impulzusok érik az elsősöket, mennyire motiváló a közeg és mennyire próbál meg igazodni a gyerekek igényeihez. Azt hiszem, mindannyian találkoztunk már mindenféle rémtörténettel arról, hogy a lurkóknak milyen tempóban és ütemben kell megtanulniuk írni, olvasni, számolni és hogy ezek a(z olykor teljesíthetetlen) követelmények milyen hatással vannak/lehetnek a későbbi (iskolai) sikerekre, a funkcionális analfabetizmustól kezdve a lemorzsolódásig. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mindennek mi köze egy mesekönyvhöz, de azt gondolom, hogy a mesék mindig mutatnak nekünk felnőtteknek is valami olyasmit, amit érdemes elraktároznunk, megértenünk. Minka szüleivel kapcsolatban például egyre több kérdőjel van bennem – de ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg. Minka egykeként ugyanis az iskolában szembesül vele, hogy sem az írás, sem az olvasás nem olyan szórakoztató, folyamatos sikertelenség és bántás éri őt az osztályban.  Egy szép nap a müzlis dobozt olvasgatva érdekes dologra lesznek figyelmesek az anyukájával: a betűk egyre csak eltűnnek.

Minkát persze nem kell féltenünk, azonnal sejti, hogy Szeles-zugban történhetett valami galiba, így hamarosan újból Szélvész mellett találja magát, hogy a két jó barát megtudja, mi történt a betűvetők háza táján. A nyomozás során Minka nem csupán az elveszett betűk nyomába ered, de meg is szereti őket, mindezt pedig új barátokkal és egy újabb izgalmas kalanddal karöltve. A Minka és a betűvetők a kezdeti komor hangulat után igazán kedves és tanulságos befejezéssel zárul. A sorozat második részének vége ráadásul – szerintem – elég erős motivációt is magában hordoz azzal kapcsolatban, hogy az iskola (és az olvasás meg az írás) nem is olyan szörnyű, mint azt Minka (és még sok-sok társa) gondolta. Novák Vica hangulatában és szerethetőségében is hasonló légkört teremtett a második részben, mint az elsőben, mindezt pedig ismét megkoronázták Szimonidesz Hajnalka magával ragadó illusztrációi.