2017. április 3., hétfő

Beck Weathers - Stephen G. Michaud: Túléltem az Everestet

2017 februárjában jelent meg az Athenaeum gondozásában Beck Weathers és Stephen G. Machaud Túléltem az Everestet c. életrajzi ihletésű könyve. A történet Beck túlélését, a családjával való kapcsolatát mutatja be, érzésem szerint mégis kicsit túlmutat önmagán. Gondolatébresztő történet!

Beck Weathers-Stephen G. Michaud: Túléltem az Everestet
Hazai megjelenés: 2017. február
Kiadó: Athenaeum
Fordította: Bayer Antal
Téma, műfaj: önéletrajzi, hegymászás
Megrendelhető: ITT
Terjedelem: 336 oldal
Csillagérték: 8

Fülszöveg:
1996 ​májusában egy elszánt amatőr elindul, hogy megmássza a csúcsok csúcsát, a Mount Everestet. Sokan döntenek így azon a tavaszon, professzionális és műkedvelő hegymászók egyaránt – de ebből az expedícióból alig páran térnek vissza. Nyolcan életükkel fizetnek a legnagyobb álomért. El kell telnie csaknem két évtizednek, hogy Beck Weathers, ez a merész és makacs ember megírja saját visszaemlékezéseit a tragikus kalandról. Bár korábban profi hegymászók tollából már több híres könyv született az expedícióról, Weathers beszámolója annyiban más, hogy nem szakmailag igyekszik feltárni az okokat, nem elemez, nem vizsgálódik. Ő személyes benyomásain és egész élettörténetén keresztül, egyszerű szavakkal beszél a fanatizmus határát súroló szenvedélyéről, bevonva az emlékezésbe családtagjait és közeli ismerőseit is. A jeges mozaikokra széttöredező történetben döbbenten olvashatjuk, hogyan hagyták magára a hóban társai, mert halottnak hitték. (Minthogy az is volt.) A klinikai halálból ugyan visszatért, de lefagyott, elhalt végtagjait, eltorzult arcát adta az Everestért, szinte rituális áldozatként…Néhol hátborzongató, de egyúttal nagyon is emberi hangú olvasmány a Túléltem az Everestet. Végső erőpróbákról, akaratról, kitartásról, hitről és szenvedésről szól – a test és a lélek határmezsgyéjéről.
Forrás

Sokféle aspektusból lehetne értékelni ezt a könyvet. A bejegyzésem szólhatna a természet mindent alárendelő hatalmáról. Igen, ez kézenfekvő lenne. De az az igazság, hogy ahhoz, hogy megérezzük környezetünk hatalmasságát, nem kell "házhoz menni", általában ez pont fordítva történik. Ott van minden megáradó folyóban, a kíméletlen viharban, ahogy betör a víz az otthonokba, a hóviharban, a jégben, a klímaváltozásban. Tombol, haragos, pusztít, és alázatra kényszerít. Ha képesek vagyunk rá, tanít minket. A magam részéről, én más szempontokra lettem figyelmes, más miatt fogtam kezembe ezt a könyvet.

Beck Weathers
A hegymászás, a magasság, a Mount Everest meghódítása, illetve inkább az expedíciókról való tudósítások mindig kettős érzéseket keltenek bennem. Egyrészt, nyilván elismerésre méltó, hogy a kitartó erőfeszítés milyen (szó szerinti) magasságokig hajthatja az embert. Másrészt, akaratlanul is a gondolataimba férkőzik a "de milyen áron?" kérdés. Persze, szenvedélyek kapcsán értelmetlen ez a felvetés. A szenvedély megmagyarázhatatlan. Mégis, mire gondolok az expedíciókkal kapcsolatban? Elsősorban nem annak anyagi vonzataira, bár sejtésem szerint, ez sem elhanyagolandó. Nem is arra a sok hulladékra, amit egy ilyen vállalkozás a hegyen maga után hagyhat, jóval inkább az emberi életre. S - még egy csavar - nem is kizárólag a hegymászó életére. A családéra. A gyerekekére. A feleségre (merthogy általánosságban azt talán nem vitatható, hogy inkább a férfiak emelik szenvedélyükké a magasságok meghódítását). Lehet, hogy rosszul gondolom, viszont ezek a feleségek és gyerekek - úgy tűnik - mellékvágányon vannak egy "felsőbb, magasztosabb" cél mellett/alatt. A család folyamatosan nélkülözi az apát - aki ha épp nem az akklimatizálódás hosszú időszakát tölti, akkor éppen küzd a csúcs eléréséért, akár az életét is kockáztatva. Elképzelhetetlen az a stressz, ami a hozzátartozókra nehezedik.

1996-ban
Régóta szerettem volna olyan könyvet olvasni, ahol nem csupán a hegymászó/túlélő szempontja érvényesül, hanem a hozzátartozóké is. A Túléltem az Everestet pedig pont ilyen. A feleség szempontja a kötet elején csak semmiből felbukkanó kommentként van jelen, viszont a könyv második harmadától egyre erőteljesebben és hosszabban szólal meg, ami hihetetlenül jó kontrasztot, külön színezetet biztosít a hegymászás szenvedélyének megértéséhez, illetve háttéréhez. Mindezekkel együtt, a kötet felépítése kicsit meglepett, és még olvasás után is sokat gondolkoztam azon, hogy szerkezetileg mennyire sikerült bevállalósra  összerakni a visszaemlékezést. A fordított elbeszélést ugyanis kezdetben nem igazán láttam jó ötletnek. A kötet rögtön az események közepébe vág, és egy félig tragikus, félig csodával határos végkimenetelű expedícióba csöppenünk. Talán nem tévedek nagyot, ha az olvasók döntő többsége pont emiatt veszi kezébe a könyvet. A túlélés története, a feleség mindent és mindenkit megmozgató küzdelme férje megmentéséért, a már félig holt hegymászóra rátaláló csoport közönye egészen megrázó és hátborzongató. Ebből az egységből kerekedik ki a "tényfeltáró" visszaemlékezés, aminél adott esetben az olvasó csatornát vált (értsd: becsukja a könyvet). Bár szerintem ez nagy hiba volna, hiszen egy olyan utazásban lehet részünk, ami érzésem szerint igazából a túlélés története.

Hogy kinek mi hoz fordulópontot az életében? Ki minek a hatására veszi észre, hogy a boldogságot nem kell keresnie, mert az ott van az orra előtt? Vajon tényleg minél messzebb kell mennünk, minél jobban kell feszegetnünk a létezés határát, hogy ráláthassunk arra? Megannyi kérdés, sokféle válaszlehetőség és nézőpont, tanulságos visszaemlékezések. Emiatt volt számomra igazán érdemes ezt a könyvet elolvasni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése