Rideg Krisztina: Alkalmasság

Idén jelent meg magánkiadásban Rideg Krisztina: Alkalmasság című kötete. A könyv az írónő jóvoltából jutott el hozzám. A nyúlfarknyi olvasmány a beleolvasók alapján elég meggyőzőnek bizonyult számomra. Lássuk, beváltotta-e hozzá fűzött reményeim...

Rideg Krisztina: Alkalmasság
Megjelenés: 2015.
Kiadó: Magánkiadás
Téma, műfaj: halál, gyász
Oldalszám: 116 oldal
Csillagérték: 6

Fülszöveg:

"Mintha minden halálban a saját elmúlásommal néztem volna szembe: időtlenül. Pedig a halál mindig ugyanaz volt. Jött, amikor jönnie kellett, csak én voltam mindig más. És éreztem, hogy a bennem élő gyermeké volt anyám szomorúsága, és éreztem, hogy a bennem élő fiatalságé volt az Istent is számonkérő lázadás. És én volt az is, aki ott és akkor, a kórházban, csöndben állva, a szemébe nézett a halálnak egy pillanatra, nagyanyám tekintetén át. És éreztem, hogy a nagyanyám halála miatt érzett szomorúságom elveszett az apám iránt érzett részvétem és együttérzésem árnyékában. És éreztem, hogy az apám miatt érzett részvétem és éreztem, hogy az apám miatt érzett részvétem és együttérzésem, elveszett a mindenség akaratának elfogadásában. Mintha ott és akkor, alkalmasságom lett volna rá, hogy érezzem. Szavak nélküli feloldozássá vált bennem az elmúlás, kikerülhetetlenül az élet részévé olvadt és tudtam, hogy majd mindenkiért jönni fog, és az úgy van jól."

Eddigi bloggerina létem alatt rájöttem: szeretem az elsőkönyves szerzők műveit olvasni. Persze, lehet, hogy csak a pozitív tapasztalat beszél belőlem. De nem hiszem. Mert annak ellenére is, hogy nem feltétlenül győz meg egy-egy írás, azért mégiscsak ott lebeg az ígéret.

"Adni mindenki annyit tud, amennyi benne van."

Az Alkalmasság nehéz témát érint. Nem szívesen, vagy egyáltalán nem beszélünk róla. Arról, ami a halállal, egy szeretett személy vagy egy ismerős halálával a lelkünkben zajlik. Pedig a halál a bármikor bekövetkezhető valóságok egyike. Nem lehetünk rá felkészülve. Várhatjuk és lebeghet a levegőben, tudhatjuk, érezhetjük, hogy hamarosan bekövetkezik, de felkészülni rá? Nem tudunk.

Bármikor, életünk bármely szakaszában is találkozzunk a halállal, vagy annak közelségével, egyhamar nem lendülünk túl a maga után hagyott traumán. Mert nem is lehet. És nem is tudunk. A megrendülés mély nyomot hagy. Nem csupán a legközelebbi hozzátartozókban, de távoli ismerősökben, empatikus embertársakban.
Nem, nem a szörnyülködésről beszélek, hanem az őszinte együttérzésről. Nem az "ó, élhetett volna még" levegőben szálldogáló mondatfoszlányokról, hanem arról, mikor tudjuk és érezzük, milyen űrt hagy maga után a távozó szerettei életében. Hogy támasza és öröme lehetett volna gyermekeinek, unokáinak, családjának, barátainak. A hozzá legközelebb állóknak. Akik éppenséggel lehetünk mi magunk is. Elkerülhetetlen, hogy fájdalmainkat, akárcsak örömeinket és boldogságunkat is, átéljük és megéljük. Gyászunkban segítségünkre lehetnek barátok, ismerősök, családtagok: a segítő kezek, de a legbelül érzett hiánnyal és fájdalommal egyedül mi magunk kell, hogy szembenézzünk.

A veszteség után érzett űr kérdéseket vet fel bennünk. Miért hagytál itt? Találkozunk-e még? Hol lehetsz most? Látsz-e, figyelsz-e engem? Ugye, mindig velem maradsz? Létezik-e a Mennyország? Ha igen, biztos ott ülsz egy felhőn néhány angyal társaságában, és gondoskodó tekintettel követed apró csetléseim-botlásaim. Létezik Isten? Találkoztál vele? Higgyek? Higgyem, hogy ennek így kellett történnie? Higgyem, hogy ott fogsz várni rám, ha elérkezik az időm?

Rideg Krisztina
A könyv megrendelhető ITT

Az Alkalmasság többek között e kérdésekkel is foglalkozik. Mindezt egy már felnőtt unoka szemüvegén keresztül, aki készül, legalábbis megpróbál felkészülni az elkerülhetetlenre, a hamarosan bekövetkezőre. És aki számot ad az addigiakról. A családi kötelékről, a nagymamához fűződő kapcsolatáról, a mindennapok tempójából következő eltávolodásról. Egy számomra felfoghatatlan eltávolodásról. A magam részéről elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyek állandó kapcsolatban a hozzám legközelebb állókkal, a családommal. Hogy ne találkozzam velük, hogy ne örüljek vagy bolondozzam velük, vagy ne vesszünk össze apró dolgokon...hogy csak elmúljanak a napok, a hetek, hónapok és évek, és egyszer csak azt érezzem: kimaradtam az életükből, kimaradtak az életemből.

Az Alkalmasság elgondolkodtat, ráveszi olvasóját, hogy állást foglaljon, és önismeretre is invitál. Meg reményre. Reményre az utolsó percig. És beletörődésre. Leírja a halál folyamatos, hátrálásra nem kényszeríthető közeledését. Mindenféle pozitív vagy negatív kicsengés nélkül: nem teljesen ilyen történetet vártam. A halálról való diskurzus első számú képviselője a magyar irodalomban számomra Polcz Alaine és munkássága. Így alapvetően valamivel mélyebb lélektani utazásra számítottam. Az Alkalmasságban mást kaptam. És máshogyan. Ettől függetlenül, továbbra is úgy gondolom, a halál témáját nagyon nehéz megközelíteni, leírni azt. Rideg Krisztina, az én olvasatomban, emléket szeretett volna állítani, és egy önismereti utazásra hívni olvasóit. És azt gondolom: sikerült neki, és cseppet sem bántam meg, hogy ezen az érdekes és nehéz utazáson vele tartottam.

"Teltek az évek és a halál nem jelentkezett. Gondolom, tette ő a maga dolgát addig is, csak másvalahol. Néha azért adott hírt magáról, hallottunk róla másoktól, azt mondták, itt-ott felbukkanni látták. De azok mind távoli történések voltak. Pillanatokig tartó gyomorösszehúzódás a megkönnyebbülő sóhajaink előtt: messze járt."