2015. szeptember 1., kedd

Jodi Picoult: Csodalány


2015 augusztusában jelent meg az Athenaeum gondozásában és Peiker Éva fordításában Jodi Picoult könyve, a Csodalány. Ez volt az első alkalom, hogy az írónőtől olvastam - A nővérem húga c. könyvéből készült adaptációhoz volt csak eddig szerencsém. Most azonban már biztos vagyok benne, hogy van mit pótolnom. Jodi Picoult elvarázsolt.

Jodi Picoult: Csodalány
Athenaeum, 2015, 568 oldal

Mindenképp kell egy jó mély levegőt vennem, mielőtt leírom a gondolataim a könyvről. Nehéz. Nem csupán írni róla, de maga a történet is. És roppant elgondolkodtató. Naivan, felületesen kezeltem a fülszöveg utolsó bekezdését, és csak most, miután olvastam a könyvet döbbentem rá, hogy mennyire mély dolgokról is van itt szó. No, meg arra, hogy ezek mellett még hány és hány kérdés merült fel még bennem.




A történet felépítése igazából csak a kötet közepe felé nyert értelmet számomra - ez persze a saját figyelmetlenségemnek köszönhető - meg annak, hogy szimplán átadtam magamat a könyvnek. A kezdés idilli. Egy szerető férj, aki üzleti útjairól egyenesen rohan haza feleségéhez és hétéves kislányához. Egy otthon dolgozó anya, aki tűpontos napirendhez igazodva, nem szereti, ha bármi kibillenti a napi rutinból. Egy édes-bájos kislány, aki éli gondtalan mindennapjait, iskolába és balettórára jár, játszik. És igen, egy kissé kotnyeles nagymama, aki bármennyire is nem úgy látszik, jó szándékkal terelgeti immár felnőtt, családanya leányzóját. Mariah kategorikusan mutatja be családját a kezdetek kezdetén, s kicsit mintha még dicsekedne is a harmóniával, amelyben él.

"Nem szeretem a meglepetéseket. Listák szerint létezem.
Sőt, valójában gyakran elképzelem, hogy olyan az életem, akár egy szeptemberi határidőnapló - gondosan kategorizált és rendszerezett: változatlan."

"Vannak dolgok, amikről nem beszélek."

Fotó a regény eredeti címével
Aztán történik valami, és a csontvázak csak úgy potyognak elő a szekrényből, melynek eredménye egy tönkrement család, egy szeretethiányos gyermek, akinek a neve egyszerűen simogatja a lelkem: Faith White - aki társra és bizalmasra vágyik. A társat pedig meg is kapja. Az égiektől. Vagy tán mégsem? Mindenesetre, az új barát megjelenésével minden megváltozik. Olyan kérdések kezdik el foglalkoztatni az embereket, minthogy léteznek-e még isteni csodák a 21. század küszöbén? Létezik-e Isten, és megjelenhet-e egy kislánynak? Vagy, hogy Isten lehet-e nő? Ez utóbbi talán a legmegbotránkoztatóbb - legalábbis, az egyházak számára mindenképp.

"Mindig is morfondíroztam azon, hogy Istent miért Atyaként emlegetik (...) Az apák folyton az elvárásaikkal jönnek. Az anyák szeretnek feltétel nélkül, nem gondolod?"

Jodi Picoult
Csodák, csodálók, hitetlenkedők és cáfolók jönnek-mennek (egy pedig marad is), mégsem érzem azt, hogy egy nagy katyvaszban állnék, ahol nem történik semmi a csodás feltámadáson és gyógyulásokon kívül. Élő szereplőkkel van dolgom, olyanokkal, akikben néha kételkedem, néha magam is megkérdőjelezem a döntésüket, néha kerek szemmel figyelem a cselekedeteiket, akikkel együtt tudok szomorkodni - néha elpityeredni - és örülni. Nincsenek holtpontok. Bár féltem attól, hogy az 568 oldal valamelyikén egyszer csak kezdetét veszi egy 20-30 oldalas szakasz, ami totálisan érdektelennek bizonyul majd számomra, és kiábrándít. Nem így történt. Picoult még oda is képes bevinni egy csavart, mikor már azt gondolom, innen sínen van a happy end. Kell-e boldog befejezés minden regénynek?

"Hihet valaki valamiben nagyon (...),
és mégis tévedhet."

Nem tudom, hogy mindaz, amit olvastam, csak egy hatalmas allegória, vagy egy kimunkált mestermű. Netalántán annak jelzése, hogy Isten megjelenik az életünkben, amikor tagadhatatlanul szükségünk van rá? Vagy esetleg mindig ott van velünk, csak épp nem érünk rá észrevenni? És vitázhatunk arról is, hogy kinek milyen formában, élete mely szakaszának milyen élethelyzetében bukkan fel Isten. Vagy, hogy felbukkan-e egyáltalán? Kérdések. Fontos és mély kérdések. Ezt adta nekem a Csodalány. És egy új barátság kezdetét - egy olyan írónő munkásságával, aki e regényével, annak minden sorával, történetvezetésével, finom elbeszélői stílusával, karaktereivel belopta magát a szívembe.

"Nem kell elfogadnunk egymás hitét
...de el kell fogadnunk, hogy mindenkinek joga van abban hinni,
amiben hinni szeretne."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése