Rachel Joyce: Queenie Hennessy szerelmes levelei

A Maxim Könyvkiadó gondozásában 2015. szeptember elején jelent meg Rachel Joyce Harold Fry sorozatának második része, Queenie Hennessy szerelmes levelei címmel. Elöljáróban annyit el kell mondanom, a Maximmal közös utam eddig telitalálat! Roppant boldog vagyok!

Rachel Joyce: Queenie Hennessy szerelmes levelei
Sorozat: Harold Fry (2)

Maxim Könyvkiadó, 2015, 368 oldal
Fordította: Béresi Csilla
Csillagérték: 10

Olyan könyvről kezdek most írni, melynek első részét nem ismerem. Csak fülszövegek, értékelések alapján kaptam cseppnyi rálátást Harold Fry valószínűtlen utazására. Késztetést érzek arra, hogy elolvassam. De nem most. És nem azért, mert a Queenie Hennessy szerelmes levelei ne tetszett volna. Azt hiszem, inkább pont azért, mert annyira tetszett. Mivel pedig rengeteg olyan gondolat volt, ami megérintette a lelkem, ezért ezt a bejegyzést is a szokottnál több idézet kíséretében olvashatjátok.

„– Miért, mit várt? – kérdeztem. – Mivel hitegették?

– Hogy költő leszek. Híres költő.

– Miért mástól várja, hogy megmondja, mennyit ér?

Miért nem ír pusztán az írás kedvéért? Ehhez nincs szükség hírnévre.”

Az elején olvasmányosnak tartottam a könyvet. Levélforma. Egy érdekes történet ígérete. Titkok. Rég elfeledett vágyak felszínre bukása. Még bármi lehet belőle – gondoltam. Aztán kiderült, hogy a történet főszereplője épp utolsó napjait tölti egy elfekvőben. Queenie Hennessy korántsem az a hölgyemény, akire asszociáltam volna – számomra egyébként roppant hangulatos és szépen csengő – neve alapján. Jelen pillanatban pedig úgy gondolom, nagyon is jól van ez így: nem olvastam az első részt, fogalmam sem volt, ki is ez a nő, és kinek írja majd a leveleit. Mindent magam fedeztem fel, szépen lassan. És ugyanígy – szépen lassan – omlottak le a falak, és épült újjá a múlt. Egy hosszú életet élt nő vallomása (egykori) szerelméhez. Aki felé tart. Egy neki írt levél miatt. Gyalog. A messzi távolból.

„Nincs olyan, hogy szerelem első látásra.

Az emberek akkor jönnek össze, mikor megérett rá az idő.”

Hogy miről is szól ez a könyv? A megbánásról? A belenyugvásról? A tiszta lapról? A haláltól való félelemről? A beteljesületlen szerelemről? Azt hiszem, erről mind egyszerre. De nem a depresszió vagy a szomorú valóság hangján. Érdekesen, és sok-sok öniróniával. Az önismeret teljes tudatában. Éretten. Mit mondjak még? Egyszerűen kedveltem Queenie Hennessy sorait, történetét, az elbeszélői stílusát, érettségét, hibáinak beismerését, és azt, hogy ezek ellenére és ezekkel együtt valahogy mégis minden úgy volt jó, ahogy volt. Kivéve egy valamit: egy vallomást. Egy vallomást, mellyel még tartozik. És nem is feltétlenül a szeretett fél számára. Sokkal inkább éreztem azt, hogy ezzel a a levéllel, az önismeret útján megtett utolsó utazással, inkább egykori önmagának tartozik. Annak, aki szeretett. És nem feltétlenül annak, akit szeretett.

„Azt gondoltam, annál közelebb nem is kerülhetnek az emberek Istenhez,

mint hogy kézen fogják és meghallgatják egymást.”

Ezzel pedig egy nagyon fontos üzenetet adott át nekem, olvasónak. Sokszor belesodródhatunk plátói kapcsolatokba, mikor már az a tény is tökéletes boldogsággal tölt el minket, hogy az adott személy mellett állhatunk barátként. Még akkor is, ha ez minden, amit elfogad tőlünk. Persze, ez sem kevés. Hogy butaság-e hallgatni érzelmeinkről, vagy kockáztatunk-e mindent...nos, ez teljesen szubjektív dolog. Queenie Hennessy csupán lehetőséget nyújt. Arra, hogy megtudjuk, milyen csendbe burkolózva szellemvilágra építeni a mindennapokat. Persze, lehet, hogy ezen eszmefuttatással a recenzió írója ragadtatta el magát kicsit.

„– Azért jöttem, hogy én legyek az új könyvelője.

– Maga? – kérdezte egy keszeg alak, aki csillogó, háromrészes öltönyt viselt. Ő volt Napier. Megállt az irodája küszöbén, úgy bámult rám az előtérbe. – De hát maga nő!

Végignéztem magamon, kebleim halmán, finom kezemen, mintha most először figyelnék fel erre a körülményre.

– Egek, tényleg! – mondtam.”

Viszonylag gyorsan el tudok érzékenyülni, akár a legapróbb dolgoktól, melyek adott pillanatban nagy hatással vannak rám. Potyognak a könnyeim. Olvasás közben, egy könyv hatására viszont csak nagyon ritkán pityeredem el. Az e heti recenziók kapcsán azonban két esetben is megtörtént velem, hogy hirtelen elhomályosodtak az előttem elterülő szavak. Queenie Hennessy mély benyomást tett rám a maga, egyszerűnek, akár hétköznapinak is tekinthető leveleivel. Megszerettem. Az utolsó oldalak megrendítettek, s mintha már nem is olvastam volna, hanem külső, de mégis a történetben létező szemlélője lettem volna az eseményeknek. Ott lebegtem a sorokban, a szoba felső sarkából próbáltam felfogni, hogy tulajdonképpen mi is történik a szemem előtt. Merthogy Rachel Joyce egészen elképesztő lezárást alkotott regényének. Kedves, Queenie Hennessy! Örömömre szolgált, hogy megismerkedhettünk! És köszönök mindent!