"Mégis postára tehetem ma a levelet, ami az emberi Boldogság legmagasabb csúcsaira röpít, a Bőség napfényében fürdet, és a Gyönyör olyan élményeit ízlelteti velem, amelyek csak kifejezhetőek az ismert nyelvek bármelyikén."
Jane Austen: Jane Austen levelei
Eredeti megjelenés: 2009.
Hazai megjelenés: 2014.
Kiadó: Koinónia Kiadó
Fordította: Vallasek Júlia
Téma, műfaj: levelezés
Oldalszám: 232 oldal
Csillagérték: legfelső polc
Fülszöveg:
A kötet szerkesztője, fordítója
válogatást ad közre a ma is páratlanul népszerű angol író, Jane Austen
leveleiből, a könyv igazi irodalmi csemegét kínál Austen olvasói számára. A
családi levelezésben szinte egyáltalán nem esik szó a kor világfelforgató nagy
eseményeiről (a napóleoni háborúk, a nagy gyarmatosítások és az ipari
forradalom koráról van szó), és az író néhány apró, futtában odavetett mondat
kivételével regényeiről, írói munkájáról sem beszél. „Az írás lehetetlennek
tűnik, ha az ember feje báránysülttel és rebarbaraadagokkal van tele” –
panaszkodik Austen egyik, nővéréhez írott levelében. A „báránysült és
rebarbara” tematika túltengése Austen levelezésében magától értődőnek látszik
annak a sajátos társadalmi, történelmi, illetve szűkebb, családi helyzetnek a fényében,
amelyben a levelek írója élt és dolgozott. Jane Austen vidéki pap lányaként
született 1775-ben. Pár évvel idősebb Cassandra nővérével együtt fiúk közt nőtt
fel a paplakban, hat fiútestvére volt, az apja pedig magániskolát vezetett a
környékbeli birtokosok fiai számára. Összetartó, ragaszkodó családban és
könyvek között élt, szülei, bátyjai nemcsak megtűrték, de kifejezetten
értékelték és részben támogatták húguk írói munkáját, ami abban a korban nem
számított megszokottnak.
Végre beköszöntött legkedvesebb évszakom, s hosszú hallgatásom most egy, a tavasszal kapcsolatos Book Taggel szakítom meg, melyre a Könyvvilág Blogon találtam rá. Ezúton is köszönöm az ihletet a blog tulajdonosának, Beatrixnak :) Ennek a bejegyzésnek tehát az lenne a lényege, hogy picit hangolódjunk a tavaszra. Tartsatok velem!
Milyen a tavasz ott, ahol élsz?
Röviden: csodálatos! Nem lehet betelni vele, és mindig úgy érzem, hogy nagyon rövid ideig tart. Imádom napról napra megfigyelni, ahogy egyre több szín és virág jelenik meg a kertben, imádom hallgatni, ahogy a méhek döngicsélnek, ahogy megjelennek a pillangók, és körberepkedik a virágokat. Szeretek a fűben üldögélni, minél több napsütést magamba szívni. És nagyon szeretek kertészkedni, gyönyörködni az ősszel befektetett munkám gyümölcsében. Szerencsére, van bőven felület, ahol kiélhetem kertész szenvedélyem. Óh, és mániám, hogy rengeteg fotót készítek a kertecskéimről, a virágzó gyümölcsfákról. De ezt majd látni fogjátok itt, a blogon és a blog Facebook oldalán, a Szembetűnőn is :)
Ha azt kérdeznéd, elégedett vagyok-e A Dal 2015 döntőjével kapcsolatosan, válaszom egy egyértelmű és hatalmas IGEN lenne. Ha azt kérdeznéd, ért-e valamiféle meglepetés a végeredményt illetően, akkor azt mondanám: nem. S ha megkérdeznéd, hogy ettől függetlenül végigkísérte-e a hetem egyfajta izgalom és várakozás, nos, akkor ismét visszatérnék az igenhez. Szerencsére, ebben az egész hetes készülődésben volt társam is, így azért annyira mégsem éreztem magam őrültnek vagy zizzentnek. Fantasztikus módon, még a végső négyest is hajszálpontosan sikerült megtippelnünk (olyannyira, hogy Wolf Katit a Spoon fogja kipöccinteni a legjobb négyből) csakúgy, mint a győztest. Így némi elégedettséggel, örömben úszva megosztanék néhány gondolatot az idei A Dal műsorfolyammal - és természetesen a döntővel - kapcsolatosan. Mivel a dalokat nagyjából hétről-hétre kiveséztem, és leírtam róluk azt, amit fontosnak tartottam kiemelni, ezért ebben a bejegyzésben csak egy dal kerül majd megjelenítésre (a középdöntőkről szóló bejegyzéseket itt és itt érheted el).
Kezdjük a döntővel! A legjobb nyolc. Majd a legjobb négy. Az első elődöntő előtt még nem igazán állt össze a fejemben, kik lehetnének a befutók. Ahogy akkor is írtam, az elődöntők során szokott kialakulni a végső képem a kedvenceimről, mert az előhallgatások után sokszor csalódom pozitívan vagy negatívan az élő előadásban. Ez nagyrészt idén is így volt, kivéve talán Mujahid Zoli dalát, mely már az elejétől kezdve tetszett. Noha nem ő volt az abszolút kedvencem, azért nagyon szurkoltam, hogy a végső négybe bekerülhessen. Nagyjából ugyanígy állt a helyzet Szabó Ádám dalával kapcsolatban is, bár a Give me your love csak az elődöntők során ragadta meg a figyelmem. Boggie dalába pedig az elődöntő során szerettem bele végérvényesen. A Wars for nothing méltatását már a harmadik elődöntős bejegyzésben is megírtam, melyet azóta is tartok. Talán még jobban is. A negatív véleményem általában nem hangoztattam, a Spoonnal kapcsolatban néha meg-meglebegtettem ellenszenvem, de a zsűri részéről abszolút jogos döntésnek tartottam, hogy a négy közé juttatták őket - mégpedig azért, mert végeredményben a Spoont a közönség juttatta a döntőig, s az a minimum, hogy a közönség "szeretete" legalább ennyiben befolyásolja a zsűrit. Ugyanez történt egyébként két éve is, mikor ByeAlex jutott tovább adásról-adásra a közönség szavazatai által - s nyerte meg végül a válogatót.
A pontozást tehát ebből a szempontból jogosnak találtam, noha Csiszár Jenő pontszámai számomra abszolút irreális képet tükröztek (nem csak a döntő során egyébként). Nem meglepő, az egész műsorfolyamban nem tartottam őt megbízható pontnak. Ezt persze nem arra értem, hogy többször olyan dalokat emelt ki, melyek nekem egyáltalán nem tetszettek. Mert nincs azzal semmi probléma, hogy más ízlésvilággal rendelkezünk. S ha már itt tartunk: sok támadás érte, viszont az egyetlen biztos és következetes zsűritag Pierrot volt. Az első olyan figura, aki végre felvállalta, hogy 7-8 pont alatt is létezik pontszám egy tízes skálán, aki érthető és kiszámítható pontrendszert alakított ki, és vállalta a (korábbi) véleményét is. És persze az sem hátrány, hogy képes 5-6 összefüggő mondatot választékosan összeállítani, és közölni. Mert szomorú, de manapság ritkaságszámba megy, hogy egy televíziós szereplő képes erre.
Ezen a vonalon továbbhaladva pedig talán érdemes szót ejteni a műsorvezetésről is. Amit előre megjósoltam, végigvonult az egész műsoron: Gundel Takács Gábor iszonyatosan hiányzott ennek a műsornak. A műsornak, melynek készítői mintha csak a döntőre vették volna észre, hogy lényegében itt egy műsorfolyam zajlik (és esetleg érdemes lenne néhány 21. századi módszert is bevetni a látványvilág és élvezhetőség érdekében). Tatár Csilla műsorvezetését valahogy Szabó Zsófiéhoz tudnám hasonlítani, azzal a megjegyzéssel: hogy Csilla talán nem akkora vakvágány műsorvezetőként, mint Zsófi. Bár, mindkettőjükről elmondható, hogy tájékozatlanok és nem tudnak két értelmes mondatot egymás mellé illeszteni. Pedig volt adás, ahol felcsillant egy kis fény, de általában hamar ki is hunyt. Viszont az utolsó adásban viselt frizurája (?) azt hiszem, minden bakit überelt. Harsányi Levente lényegében végig hozta a maga sajátos, laza formáját, mellyel kétségkívül megmentette a műsorvezetés vergődését az unalomtól. Én azért továbbra is bízom benne, hogy sikerül fejlődni (az idei adásokban már nyilván nem). Hajrá!
Már csak amiatt is szurkolok, mert minden szurkálódásom (és a szervezés és lebonyolítás minden sutaságának) ellenére, én kedvelem azt, hogy A Dal létezik. Kedvelem azt a folyamatot, hogy egy-egy dal egyre közelebb kerül hozzám; hogy tévében is láthatom a már befutott előadókat versengni; hogy új előadókat, új stílusokat fedezhetek fel; hogy régen ismert előadók dalait hallhatom szimfonikus előadásban; hogy beszélgethetek és véleményt cserélhetek azokkal, akik szintén nézik a műsort; hogy tanúja lehetek annak, hogy kerül kiválasztásra az a dal, mely hazánkat képviseli egy népszerű versenyen...hogy aztán májusban tiszta szívvel tudjak kiállni a dal mellett. Kedvelem, hogy beleszólhatok, kit küldenék Európa színpadára. És kedvelem, hogy ma 22:24 perckor elküldhettem a szavazatom a 24-es kódra. És kedvelem, hogy a négy legjobb közül az egyetlen hölgy lett a legjobb.
Ezúton szeretném megköszönni kitüntető figyelmeteket, hogy hétről-hétre egyre többen olvastátok A Dal 2015-tel kapcsolatos összefoglalóimat. Külön köszönet azon kedves Barátaimnak, Ismerőseimnek, akikkel véleményt cseréltünk az elmúlt hetekben, akikkel együtt néztük az adások valamelyikét. Májusban pedig Eurovízió! Hajrá, Magyarország!
Picit értetlenül állok Polcz Alaine: Álomnapló című könyvének elolvasása után - többek között ez az oka annak is, hogy már több, mint egy hete befejeztem, és még egy szót sem tudtam írni róla. Mert ez a könyv így nem sok. Mondhatni: vajmi kevés.
Polcz Alaine: Álomnapló
Megjelenés: 2012.
Kiadó: Jelenkor Kiadó
Téma, műfaj: napló, pszichológia
Oldalszám: 168 oldal
Csillagérték: 5
Fülszöveg: Polcz Alaine szerette az álmokat. Hitt bennük. Sőt, értette is az álmok nyelvét. Minden meg nem fejtett egy álom egy felbontatlan levél - idézte a Talmudot egyik könyvében. Szívesen hivatkozott Freud ismert mondására, hogy az álom via regia, királyi út a tudattalanhoz. Terápiájában is számtalanszor épített rá, és felhasználta a gyógyíthatatlan beteg gyermekeknél, a felnőtteknél is. Mit üzen az élet? Mit üzen a tudattalanom? - tette fel gyakran a kérdést önmagának is. Őt olvasva, az ő álmain keresztül mi is közelebb kerülünk az álmok világához, a saját álmainkhoz, és így önmagunk megértéséhez.
Múlt heti előrejelzésem valóra vált: az első középdöntő mezőnye jóval erősebb volt, mint a másodiké. Ezt a meglátást látszik alátámasztani a pontszámok aránya és mértéke is a múlt hetihez képest (mind a zsűri, mind a közönség értékelését tekintve). Az igazi verseny gyakorlatilag csak a negyedik produkció környékén indult, ami - annak fényében, hogy összesen kilenc dalt hallhattunk - viszonylag késeinek tűnt számomra. Kicsit csalódott vagyok, mert ennél valamivel jobb produkciókra számítottam, és előrebocsátom: meg volnék lepve, ha az e heti döntőbe jutók közül kerülne ki a végső győztes, aki idén képviseli hazánkat Bécsben. Persze, mint mindig, ebben a műsorban is voltak üdítő produkciók (nem mindig a továbbjutóké), de először is lássuk, kikkel bővült a döntősök névsora!
Az első, Day&Night Book Tag után hozok egy újabbat is, melynek két oka van: az egyik az, hogy a visszajelzések alapján szerettétek azt a bejegyzést, a másik ok pedig az, hogy én pedig szerettem megírni és válaszolgatni a kérdésekre. A mostani, Ellentétek Book Tagjére a Könyves Kuckón találtam rá, és - mint minden mást - ezt a kérdéssort is az én kis világomhoz igazítva állítottam össze :)
Magánykönyvtáram első, és (jelenleg) utolsó példánya:
Nehéz kérdés, mármint ami az elsőt illeti. Valószínűleg egy mesekönyv volt, a még olvasni-nem-tudó korszakomból (onnan is vannak persze kedvenceim, melyeket olyan jól megtanultam kívülről, hogy a könyvet lapozva akár el is hihettem, hogy tulajdonképp olvasok). A könyvekért való rajongásom, és egy saját kis könyvtár létrehozásának a gondolata igazából az egyetemi tanulmányaim kezdetével, vagyis 2010 őszével vonható párhuzamba. Emlékeim - és képes bizonyítékaim - szerint, akkor sem egy könyvet vásároltam egyszerre (mint ahogy ez a tendencia azóta is érvényes), hanem többet. Így talán Kemény Zsigmondot tudnám kiemelni, mert akkoriban két könyvét (Ködképek a kedély láthatárán és A rajongók) is megvettem, és Kemény elég meghatározó volt abban is, hogy a 19. század vált az egyik kedvenc időszakommá, irodalmi és történelmi téren egyaránt. Legutóbb kedden gyarapodott a polc, két kötettel: Allison Winn Scotch: Talált vágyak osztálya és Joanna Trollope: Értelem & érzelem című könyveivel.
Mikor
2014. február 15-én arra a hírre ébredtem, hogy Radnóti Miklós özvegye,
hagyatékának és emlékének ápolója, Gyarmati Fanni életének 102. évében elhunyt,
amellett természetesen, hogy elszomorodtam, egy egészen fura érzés töltött el:
annak vitathatatlanul megnyugtató tudata, hogy Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni
együtt vannak.
Fifi
néni hosszú életet élt. Sokat várt a találkozásra, mely hiszem, hogy
megvalósult. Életének egyértelműen legmeghatározóbb korszakáról naplót
vezetett, s még élete során rendelkezett arról, hogy ez az írás csak halála
után kerülhet olvasói kézbe. Ezt a döntést érthetőnek találtam, annál is
inkább, mert Fifi néni kerülte a nyilvánosságot, s mindössze két ízben adott
interjút. Most, hogy a napló megjelenésétől egészen február második hetéig
olvastam a naplót, már biztosan tudom: Gyarmati Fanni igazán bölcs asszony
volt! Lassan haladtam a naplóval, nagyon lassan, mégis sokszor gyorsnak éreztem
a tempót...még most is rengeteg kérdés és gondolat kavarog a fejemben. A
teljesség igénye nélkül emelnék ki néhány általam fontosnak vélt részletet.
.JPG)
