A
SzemBetűNő projektet 2014-ben álmodtam meg. Nem voltak nagy terveim,
elképzeléseim a blogolással kapcsolatban. Sokat olvastam, szerettem is az
olvasói élményeimről beszélgetni, voltak olyan gondolataim, amiket szerettem
volna egy sima Facebook-posztnál hosszabb bejegyzésben megosztani. Lényegében
ez hívta életre az egészet. Nem voltam gyakorlott tartalomkészítő, nem értettem
a honlapműködéshez, sem a dizájn kialakításához, csak elindítottam egy blogot
és egy hozzá tartozó Facebook-oldalt, melyet később egy instagram is követett.
A visszacsatolás persze mindig fontos, talán emiatt is lepett meg az első
posztok olvasottsága, követések száma. Természetesen, ezek is visznek előre
folyamatosan, és persze a belső motiváció.
Hetek óta készülök, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Nem álltam neki sokszor, de gondolatban százszor lepörgettem magam előtt. Most mégsem tudom, hol is kezdjem. Hogy fogalmazzam meg mindazt a sok-sok mindent, ami az elmúlt hónapokban történt velem. Hogy mennyi tapasztalatot gyűjthettem, hogy valóra vált egy hatalmas álmom, hogy csodálatos embereket ismerhettem meg, hogy rengeteg szeretetet kaptam. Nem ez lesz életem legösszeszedettebb, legtárgyilagosabb bejegyzése...
Nagy kedvencem Colin Firth. Nagyjából megtestesíti azt, amit színészetnek tartok. Vagyis, hogy nem eljátszik egy szerepet, hanem átadja a karaktert. Elhiszem neki, hogy 19. századi arisztokrata, hogy egy szerelmes lovag, hogy egy esendő király, hogy egy befolyásolható apa, hogy meleg, hogy művész. Mert mindig más. És sosem ugyanolyan. De mindig kedvelem. Ez a mindig más és sosem ugyanolyan, ám mindenkor kedvelhető ember pedig ma ünnepli születésnapját. Ezen apropóból úgy gondoltam, összeválogatom a számomra legkedvesebb öt szerepét. Nem volt könnyű dolgom, egyrészt mert nyilván nem láttam az összes produkciót, melyben szerepelt, másrészt, azok közül is nehéz kiválasztanom ötöt. Azért megpróbáltam. Te melyik filmjét válogattad volna még be?
Ha augusztus, akkor nyaralás. Ha nyaralás, akkor Balaton. Ha Balaton, akkor Balatonboglár. És ha mindez együtt, akkor Balatonboglári Szüreti Fesztivál! Idén már harminckilencedik alkalommal. Ugyan, részemről ez csupán nagyjából a hat-hetedik részvétel volt - melyhez hozzátartozik egy még a 2000-es évek legelejéről, de vitathatatlanul és megmásíthatatlanul ismét nagyon jól éreztem magam. Többek között azért is, mert egy igazán különleges élményben volt részem. Hogy mi is volt ez, nem titok - a bejegyzés további részében ki is térek rá. A nosztalgia magával ragadott. Az utóbbi időben ugyanis azt vettem észre - egyrészt magamon, másrészt pedig a körülöttem zajló mindenféle eseményzuhatagon -, hogy 2015. a nosztalgia éve. Legalábbis számomra mindenképp. Valamiért így alakult. És én ezt egyáltalán nem bánom.
Idén, június 15-21. között immár tizenegyedik alkalommal került megrendezésre Tihanyban a Levendula Fesztivál, mely a levendulakedvelők ezreit vonzotta a balatoni településre. Jómagam második alkalommal vettem részt az eseményen, s mint blogger, a 2015-ös levendulanapok élményeit sem hagyhatom szó nélkül.
Szeretem Tihanyt. Mert Tihany csodálatos. Számomra a Balaton ékszerdoboza, mely minden évszakban magával ragad. Szeretem a színes nyári kavalkádját, a tavaszi vihar előtti csendjét, az őszi nyugalmát és a téli visszafogottságát. Mikor utcáin sétálok, mindig úgy érzem, mintha egy külön kis világba csöppentem volna...ezen a varázslatos helyen rendezték meg idén is a - már hagyományos - Levendula Fesztivált.
Az első költő, akit igazán megkedveltem életem során, József Attila volt. Az ő verseskötetét kértem ajándékba, az ő életéről szóló könyvet kaptam karácsonyra, minden érdekelt vele kapcsolatban...s noha ez már több, mint tíz éve történt, ez a szerelem sosem múlik el. És most hétvégén újra lángra lobbant.
Történt ugyanis, hogy hétvégi kirándulásunk alkalmával épp Balatonszárszón gördültünk át, mikor felvillant, hogy még sosem jártam a József Attila Emlékházban. Régóta szerettem volna eljutni oda - eddig valahogy mindig kimaradt. Az útbaigazító táblák segítségével nagyon hamar és egyszerűen sikerült megtalálnunk az egykori Horváth-panziót, ahol József Attila töltötte utolsó napjait. Ebben az épületben hoztak létre tiszteletére egy kiállítást, mely igyekszik bemutatni a költő nem csupán itt töltött idejét, de egész életét, munkásságát és költészetét.
A blog csendjét megszakítva, ismét jelentkezem - mivel mással, mint az idei Eurovíziós Dalverseny (szigorúan szubjektív és rövid) véleményezésével. Ha diplomatikus akarnék lenni, azzal kezdeném, hogy az eddigiekben azért nem írtam az Eurovíziós elődöntőkről és döntőről, mert meg szerettem volna várni a média - és közvélemény "kicsapódását". A valódi ok azonban messze áll ettől. Már csak azért is, mert rutinos ESC-követőként pontosan tudom, mire számíthatok a médiától és a kommenthuszároktól. Az idei Eurovíziót két zárószigorlatom ölelte körbe, eltűnésem oka tehát roppant egyszerű: nem volt lelkierőm, hogy billentyűzetet ragadjak.
Mindjárt itt, a bejegyzés elején leszögeznék két dolgot: 1.) az eredménytől függetlenül továbbra is örülök, hogy Boggie dala képviselte hazánkat, 2.) nem a bécsi ESC volt életem Eurovíziós élménye.
....csak sok-sok, és még annál is több ilyen fantasztikus Ákos-koncertet! Nem is tudom, kell-e ennél többet írnom arról, milyen hangulatban hagytam el Ákos idei turnényitójának helyszínét, a Pécsi Egyetemi Napoknak otthont adó Zsolnay Negyedet...De azért álljék itt néhány sor, egy rövid élménybeszámoló arról, miért határoztam el már koncert közben, hogy idén még legalább egy turnéállomásra el kell látogatnom. Mert Ákos-koncertre menni mindig ünnepnap.
Ha azt kérdeznéd, elégedett vagyok-e A Dal 2015 döntőjével kapcsolatosan, válaszom egy egyértelmű és hatalmas IGEN lenne. Ha azt kérdeznéd, ért-e valamiféle meglepetés a végeredményt illetően, akkor azt mondanám: nem. S ha megkérdeznéd, hogy ettől függetlenül végigkísérte-e a hetem egyfajta izgalom és várakozás, nos, akkor ismét visszatérnék az igenhez. Szerencsére, ebben az egész hetes készülődésben volt társam is, így azért annyira mégsem éreztem magam őrültnek vagy zizzentnek. Fantasztikus módon, még a végső négyest is hajszálpontosan sikerült megtippelnünk (olyannyira, hogy Wolf Katit a Spoon fogja kipöccinteni a legjobb négyből) csakúgy, mint a győztest. Így némi elégedettséggel, örömben úszva megosztanék néhány gondolatot az idei A Dal műsorfolyammal - és természetesen a döntővel - kapcsolatosan. Mivel a dalokat nagyjából hétről-hétre kiveséztem, és leírtam róluk azt, amit fontosnak tartottam kiemelni, ezért ebben a bejegyzésben csak egy dal kerül majd megjelenítésre (a középdöntőkről szóló bejegyzéseket itt és itt érheted el).
Kezdjük a döntővel! A legjobb nyolc. Majd a legjobb négy. Az első elődöntő előtt még nem igazán állt össze a fejemben, kik lehetnének a befutók. Ahogy akkor is írtam, az elődöntők során szokott kialakulni a végső képem a kedvenceimről, mert az előhallgatások után sokszor csalódom pozitívan vagy negatívan az élő előadásban. Ez nagyrészt idén is így volt, kivéve talán Mujahid Zoli dalát, mely már az elejétől kezdve tetszett. Noha nem ő volt az abszolút kedvencem, azért nagyon szurkoltam, hogy a végső négybe bekerülhessen. Nagyjából ugyanígy állt a helyzet Szabó Ádám dalával kapcsolatban is, bár a Give me your love csak az elődöntők során ragadta meg a figyelmem. Boggie dalába pedig az elődöntő során szerettem bele végérvényesen. A Wars for nothing méltatását már a harmadik elődöntős bejegyzésben is megírtam, melyet azóta is tartok. Talán még jobban is. A negatív véleményem általában nem hangoztattam, a Spoonnal kapcsolatban néha meg-meglebegtettem ellenszenvem, de a zsűri részéről abszolút jogos döntésnek tartottam, hogy a négy közé juttatták őket - mégpedig azért, mert végeredményben a Spoont a közönség juttatta a döntőig, s az a minimum, hogy a közönség "szeretete" legalább ennyiben befolyásolja a zsűrit. Ugyanez történt egyébként két éve is, mikor ByeAlex jutott tovább adásról-adásra a közönség szavazatai által - s nyerte meg végül a válogatót.
A pontozást tehát ebből a szempontból jogosnak találtam, noha Csiszár Jenő pontszámai számomra abszolút irreális képet tükröztek (nem csak a döntő során egyébként). Nem meglepő, az egész műsorfolyamban nem tartottam őt megbízható pontnak. Ezt persze nem arra értem, hogy többször olyan dalokat emelt ki, melyek nekem egyáltalán nem tetszettek. Mert nincs azzal semmi probléma, hogy más ízlésvilággal rendelkezünk. S ha már itt tartunk: sok támadás érte, viszont az egyetlen biztos és következetes zsűritag Pierrot volt. Az első olyan figura, aki végre felvállalta, hogy 7-8 pont alatt is létezik pontszám egy tízes skálán, aki érthető és kiszámítható pontrendszert alakított ki, és vállalta a (korábbi) véleményét is. És persze az sem hátrány, hogy képes 5-6 összefüggő mondatot választékosan összeállítani, és közölni. Mert szomorú, de manapság ritkaságszámba megy, hogy egy televíziós szereplő képes erre.
Ezen a vonalon továbbhaladva pedig talán érdemes szót ejteni a műsorvezetésről is. Amit előre megjósoltam, végigvonult az egész műsoron: Gundel Takács Gábor iszonyatosan hiányzott ennek a műsornak. A műsornak, melynek készítői mintha csak a döntőre vették volna észre, hogy lényegében itt egy műsorfolyam zajlik (és esetleg érdemes lenne néhány 21. századi módszert is bevetni a látványvilág és élvezhetőség érdekében). Tatár Csilla műsorvezetését valahogy Szabó Zsófiéhoz tudnám hasonlítani, azzal a megjegyzéssel: hogy Csilla talán nem akkora vakvágány műsorvezetőként, mint Zsófi. Bár, mindkettőjükről elmondható, hogy tájékozatlanok és nem tudnak két értelmes mondatot egymás mellé illeszteni. Pedig volt adás, ahol felcsillant egy kis fény, de általában hamar ki is hunyt. Viszont az utolsó adásban viselt frizurája (?) azt hiszem, minden bakit überelt. Harsányi Levente lényegében végig hozta a maga sajátos, laza formáját, mellyel kétségkívül megmentette a műsorvezetés vergődését az unalomtól. Én azért továbbra is bízom benne, hogy sikerül fejlődni (az idei adásokban már nyilván nem). Hajrá!
Már csak amiatt is szurkolok, mert minden szurkálódásom (és a szervezés és lebonyolítás minden sutaságának) ellenére, én kedvelem azt, hogy A Dal létezik. Kedvelem azt a folyamatot, hogy egy-egy dal egyre közelebb kerül hozzám; hogy tévében is láthatom a már befutott előadókat versengni; hogy új előadókat, új stílusokat fedezhetek fel; hogy régen ismert előadók dalait hallhatom szimfonikus előadásban; hogy beszélgethetek és véleményt cserélhetek azokkal, akik szintén nézik a műsort; hogy tanúja lehetek annak, hogy kerül kiválasztásra az a dal, mely hazánkat képviseli egy népszerű versenyen...hogy aztán májusban tiszta szívvel tudjak kiállni a dal mellett. Kedvelem, hogy beleszólhatok, kit küldenék Európa színpadára. És kedvelem, hogy ma 22:24 perckor elküldhettem a szavazatom a 24-es kódra. És kedvelem, hogy a négy legjobb közül az egyetlen hölgy lett a legjobb.
Ezúton szeretném megköszönni kitüntető figyelmeteket, hogy hétről-hétre egyre többen olvastátok A Dal 2015-tel kapcsolatos összefoglalóimat. Külön köszönet azon kedves Barátaimnak, Ismerőseimnek, akikkel véleményt cseréltünk az elmúlt hetekben, akikkel együtt néztük az adások valamelyikét. Májusban pedig Eurovízió! Hajrá, Magyarország!
Múlt heti előrejelzésem valóra vált: az első középdöntő mezőnye jóval erősebb volt, mint a másodiké. Ezt a meglátást látszik alátámasztani a pontszámok aránya és mértéke is a múlt hetihez képest (mind a zsűri, mind a közönség értékelését tekintve). Az igazi verseny gyakorlatilag csak a negyedik produkció környékén indult, ami - annak fényében, hogy összesen kilenc dalt hallhattunk - viszonylag késeinek tűnt számomra. Kicsit csalódott vagyok, mert ennél valamivel jobb produkciókra számítottam, és előrebocsátom: meg volnék lepve, ha az e heti döntőbe jutók közül kerülne ki a végső győztes, aki idén képviseli hazánkat Bécsben. Persze, mint mindig, ebben a műsorban is voltak üdítő produkciók (nem mindig a továbbjutóké), de először is lássuk, kikkel bővült a döntősök névsora!
Picit féltem az első középdöntőtől, mert a névsor (és az elődöntős produkciók) alapján jóval erősebbnek éreztem az első középdöntőt a másodiknál. Végeredményben - noha voltak felvont szemöldökkel tudomásul vett pontszámok - háromnegyed részt elégedett vagyok a továbbjutókkal. Bár a műsorvezetés terén még mindig akad sepregetni való. Ezúton javaslom - szívem minden szeretetével - Tatár Csillának, hogy a súgópapírra csak annyi szöveget tegyen, amennyit az adott felszólalásban el kell mondania, akkor talán a szavazás elindításakor nem buggyannak ki olyan mondatok, mint a "mostantól egy percük van szavazni", melyből azután már törvényszerűen következik, hogy az "egy számról összesen húsz érvényes szavazatot tudnak leadni" mondatocska is teljesen másképp fog hangzani - nekünk, szőkéknek néha nehezen megy a matek. Bár Levente szerint is egy sms-ről húsz szavazatot tudunk küldeni. Nem tudom, valahogy idén még mindig nem éreztem ennek szükségét. De lássuk, mi történt a döntőbe jutásért zajló első megmérettetésen!
Ha múlt héten nem voltam kritikus és szőrszálhasogató, akkor a harmadik elődöntő kapcsán pláne nem lehetek az. Utólag is hatalmas piros pont a műsort összeállítóknak, hogy így, ebben a sorrendben osztották be a produkciókat. (Jajj, és piros pont a szerkesztőknek: két hét alatt sikerült fejlődni, és a mai adásban a "kiváló" visszakapta "i"-jét, s nem "kíválóként" szerepelt a képernyőn, köszönöm-köszönöm! - ezt mindenképp szerettem volna megjegyezni zárójelben ;) ) Tehát: megszenvedtük az első elődöntőt, amiért a második elődöntő volt a jutalom, s ez az egész kiteljesedett a harmadikban. A második és harmadik elődöntőből egy nagyon jó műsort lehetne összegyúrni. Egyébként. De ez csak egy személyes megjegyzés. De, mielőtt belebonyolódnék a számokba és összegyúrásokba, lássuk, mit emelnék ki a harmadik, utolsó elődöntőből!
Nem leszek kritikus, nem leszek szőrszálhasogató, és A Dal második elődöntőjéről már jóval kevésbé reményvesztetten fogok írni. Annál is inkább, mert - ugyan ezen a héten is sikerült számomra érthetetlen daloknak színpadon mutatkozni - az e heti műsor már megütött egyfajta szintet, és sokkal több pozitív hozzáállásra okot adó előadót és dalt is hallhattam. A mostani bejegyzést nem nyújtom el annyira, mint az első elődöntőről szólót, s csak azokat a dalokat ragadom ki, melyek valamiképp megfogtak.
A Szécsi-ikrekkel már a tehetségkutató óta "tisztázatlan" a viszonyom. Alapvetően a hang kontra személyiség és a dal kontra előadás tekintetében botlom állandó ellentmondásokba velük kapcsolatban. A hang jó, egyedi, viszont a személyiség totál zárt, így módot sem adnak rá, hogy megkedveljem őket. A dal jó - legalábbis a rádióváltozat, de élőben valami mindig elviszi az egészet, amitől elbizonytalanodom, hogy tényleg jók-e. A tavalyi versenydaluk, a Born to fly ugyan hozzám valamivel közelebb állt, mint az idei, de remélem, hogy a 2016-os versenyen is ott lesznek majd, és sikerül kicsit jobban megmutatni magukat. Hajrá!
Az Eurovíziós Dalfesztivál hazai válogatóinak gyakorlatilag mindegyikében elhangzik a bűvös mondat: A Dal nem a hangok versenye, hanem a daloké. Ez abszolút így van. Már csak azért is, mert a hang alapkövetelmény. Ne csúszkáljon, ne bizonytalankodjon, ragadjon magával. Szerintem. Ugyanakkor - az első elődöntő alapján - úgy érzem, kicsit mindkettőnek híján vagyunk idén...
Abszolút Eurovízió-fan vagyok, így az első elődöntő előtt már felállítottam magamban egy szűk kört azon dalok közül, melyeket mindenképp a döntőbe várok. Előfordul persze, hogy az élő előadás kicsit átírja a véleményem. Ez már az első adásban is így volt - pozitív és negatív értelemben egyaránt. Idén egyébként kicsit átalakult a műsor: új zsűritag, új szabályok, új műsorvezetők. Örülök Pierrot-nak, Gundel Takács Gábor viszont hiányzik. A néző mint ötödik zsűritag abszolút jó ötlet, nem látom értelmét azonban az applikációnak - a szavazatokért mindenképp fizetni kell - még akkor is, ha csak alapdíjat. Egyelőre nem éreztem szükségét, hogy letöltsem.
Ha tenisz, akkor legkedvencebb időszakom mindig a szezonkezdet. Újult erő, új tervek, új remények, és sok-sok kérdőjel, még több titok. Teret tud-e hódítani az "új generáció", vagy továbbra is a megszokott neveket látjuk év végén a tornagyőztesek névsorában?
Lassan közhely, lassan nincs olyan torna, mikor ne jegyezhetnénk meg: Roger Federer ismét (sport)történelmi tettet hajtott végre. Az idei szezonkezdet azonban kétségtelenül nem is indulhatott volna jobban számára (és nekünk, rajongóknak). 83. tornagyőzelmével egyúttal megnyerte karrierjének 1000. mérkőzését. A "ezredesek" így immár hárman vannak: Jimmy Connors, Ivan Lendl és Roger Federer. A vasárnapi brisbane-i torna döntőjében Roger Federer - Milos Raonic: 64 67 64.
