2016. szeptember 5., hétfő

Rubin Eszter: Barhesz

Augusztus 29-én jelent meg ismét, ezúttal az Athenaeum Kiadó gondozásában Rubin Eszter könyve, a Barhesz. Az életrajz személyes hangvétele mellett egészen különleges történetvezetéssel veszi végig a magyar zsidóság sorsát, megpróbáltatásait és jelenét is, párhuzamba vonva saját tragédiával.


Rubin Eszter: Barhesz
Első kiadás: 2012.
Megjelenés: 2016. augusztus 29.
Kiadó: Athenaeum
Téma, műfaj: zsidóság, életrajzi
Megrendelhető: ITT
Oldalszám: 208 oldal
Csillagérték: 9

Fülszöveg:
Rubin Eszter első regénye új kiadásban. A Barhesz a szerző megrázó személyes története kisfia haláláról, amely szimbolikus párhuzamot alkot a zsidó nép sorsával. De történhet bármely tragédia, mégsem éljük az életünket drámai díszletek között. Éppen ellenkezőleg: a halálnak csak az élettel lehet ellentmondani. Ezért szól a Barhesz az életről.
A barhesz a zsidó konyha péksüteménye, kelt fonott kalács. Ebben a tipikusan XX. századi magyar-zsidó történetben úgy fonódik össze két család sorsa, akár a barhesz fonatai. Mákkal bőven megszórva.


A kortárs magyar zsidó önéletrajzi regény olvasása egészen új vállalkozás számomra. Valószínűleg, mert nem sorakozik a várható vagy már megjelent könyvek listáján egymás hegyén-hátán a műfaj és a téma. Holokauszt igen, annak minden valós, avagy valóságon alapuló változata, feldolgozása vagy átgondolása (jelentsen is ez bármilyen abszurditást). A kortárs magyar önéletrajzi regény hiányzik, de minimum ritka. Pedig a magamfajta, mások világa és gondolkodásmódja iránt érdeklődő (és kíváncsiskodó) nagyon is szívesen a kezébe venne ilyen alkotásokat. Például a Barheszt. Elsősorban a fentiekben felsoroltak miatt szerettem volna megismerkedni Rubin Eszter új borítóval és új kiadónál megjelenő kötetével. Az már csak a Molyos várólistára helyezésnél tűnt fel, hogy a könyv mindössze 47%-on áll az eddigi értékelések alapján...

"A főzeléket ki nem állhattam, nyers zöldség jöhet, 
de rántásban úszó, fonnyadt ázalékról szó sem lehet. 
A legfelháborítóbb a finomfőzelék. Finom??? 
Ki nevezte el így, jelentkezzen!"

Rubin Eszter
Elkezdtem olvasni a kötetet, és nem értettem. Mármint nem a könyvet - nyilván nem, hanem azt a 47%-ot. Bár hozzá kell tennem, hogy a kortárs szépirodalmat egyáltalán nem forgatók számára picit idegennek hathat az elbeszélés. Sokszor elgondolkodom hasonló nyelvezetű könyvet lapozva, hogy a megértés itt számomra abban rejlik-e, hogy megszokom, ahogy a szerző ír, vagy a könyv dönt-e úgy, hogy elfogad engem olvasóként. Így, vagy úgy: a Barheszt az első oldalaktól kezdve kedveltem. Hatalmasakat nevettem, imádtam a humorát, odavoltam a családi sztorikért, figyeltem a történelmi eseményekre való reflexiókat, haladtam a személyes történettel. Na, igen...a sztorizást folyamatosan végigkövető kis receptek azért kevésbé estek jól a szememnek éjjel tizenegy után, úgyhogy azok tesztelését még mindenképp be kell iktatnom a későbbiekben (bár a címből kiindulva, nyilván sejthettem volna, hogy ízlelőbimbóim is kihívás elé állíttatnak). Mindenesetre, kulináris kalandozásokban sincs hiány. Úgy a kötet felénél már tényleg érdekelt, hogy mi szúrhatja az értékelők szemét, mi lehetett az első kiadásban olyan rossz, merthogy én semmi bosszantót nem fedeztem fel az újban, sőt (azt sajnos nem tudom, történt-e korrekció a szövegben). Megpihentem (amúgy is éjfél után jártam már), beleolvastam néhány véleményezésbe, majd másnap folytattam a könyvet. 

"Matekórán mindenki mellém akart ülni. 
Amikor még okos voltam."

Nem tudom, hogy a kritikai hangok, a kötet változása vagy a hangulatom tehet róla, a kötet második fele már kevésbé volt lebilincselő. Legalábbis, kezdetben így hittem. De szépen kirajzolódott, hogy az elbeszélésben (nekem, mint befogadónak legalábbis mindenképp) elérkezett egy fordulópont. Az elbeszélő egészen befelé invitált, nem befordult - bár valami egészen hasonló dolog történt, és megelevenedett a fájdalom. Az a féle, amit csak egy anya érezhet igazán.  A gyermek elvesztésének fájdalma. Amikor a világ hirtelen üressé válik. Feleslegessé. Értelmetlenné. Mikor mindenki okos, mindenki tud mindent, mikor az "erős nő vagy - ezt is túléled" mondatok cikáznak mindenütt, és a bátorító szavak enyhítés helyett, újabb pici késdöfések. A vidám visszaemlékezések, a gyerekkor, a családi sztorik köddé válnak, és átveszi valami egészen más, a nihil a főszerepet. Itt döbbentem rá, hogy nem kevésbé lebilincselő a regény második fele, hanem másképp lebilincselő...A megmagyarázhatatlan veszteség. A megmagyarázhatatlan. Veszteség. A párhuzam, amiről már a fülszövegben is olvastam, hirtelen itt vált tökéletesen egyértelművé. Néha elvisz a szöveg szeretete, és csak később tudatosul a háttérüzenet. A lényeg, hogy megtaláljam. Mindegy, hogy azonnal, vagy késve, akár napokkal később is. A lényeg, hogy ott van. Nem csak a humor, nem csak a fájdalom, nem csak az önéletrajz, és nem csak a jelen. 


"Döbbenten fedeztem fel ’85-ben, hogy vége a szocializmusnak,
és nekem erről otthon senki nem szólt. 
Biztos, mert még ők sem tudták."

Barhesz
Ami a könyv kapcsán még iszonyatos módon tetszett, az a nőkép megjelenítése. Az anya, aki okos, mégsem tud soha semmiről ("Anyám ahhoz képest, milyen okos nő, sosem tud semmiről."), és a lány, vagyis maga az elbeszélő, akinek nővé válását, gyermeki rácsodálkozásokkal, pimasz beszólásokkal, intim megjegyzésekkel, sztereotípia-döntögető vallomásokkal - sokszor idősíkokat váltogatva - végigkövethetjük. A zsidó nők erősek. A zsidó nők erősek? Az elbeszélővel tartva nem csupán a női mivolttal, de a(z zsidó) identitással kapcsolatban is válaszokat találhatunk. Érdekes figyelmet fordítani arra is, milyen az anya-lánya viszony megjelenítése - nem lesz nehéz dolgunk, az elődökre való reflexió ott lapul minden oldalon. S ha már az imént az idősíkok váltakozását is megemlítettem: az elején kicsit felhúztam a szemöldököm, hogy hogy kerülünk hirtelen ide vagy oda az időben, mit keres egy-egy recept vagy anekdota a sztori közepén, de nem telt túl sok időbe, mikor valahogy minden egyszerűen természetszerűvé vált. Ez azt hiszem az az eset, mikor a könyv elfogad olvasóként.

"Berendezni a lakást már nem volt miből, anyám kreatív asszony, 
a Do It Yourself mozgalom korát megelőző pionírja."

A Barhesszel tehát Rubin Eszter meggyőzött. Mindenféleképp szeretnék még tőle olvasni. Hozzáteszem, egy kicsit azért még mindig érthetetlen számomra, hogy hogyan férhetnek meg a kacagások és a szívszaggató fájdalmak mindössze kétszáz oldalban, de ez a pozitív és negatív amplitúdó mindenképp a kötet remeke. Néha persze a humor is fanyar, gyakran ironikus a hangvétel, de okosan dolgozik mindkettővel a szerző. Az idősíkok váltogatása, a sztorik beszúrása, az egyedi és egyéninek ható hangvétel, a személyes fájdalom és (élet)történet párhuzama, összefonódása a zsidóságéval szintén az újdonság erejével hatott rám mint szerzői megoldás, mindez pedig megtoldva sok-sok ételrecepttel, a kulináris barangolással és családi anekdotákkal szintén "külön ízt" adott a kötetnek. A borító nézegetésével és értelmezésével szintén érdemes eltölteni egy kis időt. Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy ez a könyv ennyire fog tetszeni, főleg a már említett, nem túl pozitív tetszési indexet meglátva. Kellemes meglepetés ért. 

"Az összes ismerősről kiderült egyszer csak, hogy zsidó, 
de anyám szerint véletlen. 
És komolyan gondolja."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése