Az
Alföldi színháza című riportkönyv sikere után, 2015 őszén újabb könyv jelent
meg Csáki Judit és Alföldi Róbert tollából a Libri Könyvkiadó gondozásában.
Ezúttal azonban nem a színház, és még csak nem is Alföldi állt a fókuszban.
Alföldi Róbert, Csáki Judit: Magánügy
Libri Könyvkiadó, 2015, 240 oldal
Csillagérték: 9
Hol
ér véget a magánügy? Hol kezdődik a közügy? Egyáltalán miből lehet közügy? És
mindez hogy hat a magánügyre? A magánügy kihat a közügyre? Csak az nyilváníthat
véleményt közügyi kérdésekben, aki tisztában van az adott közügyet közvetlenül
ellátó magánügyeivel? Ki miben kompetens? Kell-e kompetensnek lennem bármiben,
hogy bármilyen közügybe beleszólhassak? Tehetek a közért a saját kis
környezetemben? Találhatok segítő szándékra? Hol tart ma hazánkban a civil
összefogás, a civil kezdeményezés? Szerintem, bár talán elsőre furán hatnak,
ezekre a kérdésekre egyáltalán nem könnyű megadni a választ.
Manapság
mindenki beleszólhat mindenbe, függetlenül attól, hogy érdekli-e a másik
magánügye vagy sem. És függetlenül attól, hogy segítő szándékkal lép fel, vagy
csak simán kötekedik. Vagy ez már nem is beleszólás, hanem beszólás? Ha a
kommentek és kommentelők világára (kultúrájára?) gondolunk, inkább ez utóbbit
tartanám valószínűbbnek. Az elmúlt hetekben kicsit beleástam magam a közösségi
oldalak véleményvezéreinek megnyilvánulásaiba. „Szerencsére” volt téma bőven...
„-
Balkezes vagyok.
-
Magánügy.
-
Az egész világ a jobbkezeseknek van berendezve: lásd kés, olló, forgóajtó,
konzervnyitó - sorolhatnám.
-
Akkor kicsit közügy.
-
Amennyiben?
-
Legyen mindenből a balkezeseknek is.”
Mégpedig
megosztó. Az aktuális megosztó témák között egészen biztosan helyet kap a
mutyizás, a menekültkérdés, a melegekhez való viszony, az oktatás helyzete, a
rasszizmus, de itt említhetjük a feminizmus, a "női princípium"
kérdéskörét is. Mindenkinek mindenről van saját véleménye. Illetve, tegyük fel,
hogy van. Ki hangoztatja, ki magában tartja, ki uszít egyik-másik álláspont
ellen/mellett, ki dobálja a másik oldalt (ha kell, ha nem), és van, aki
megpróbál utánajárni a dolgoknak (talán ők vannak a legkevesebben). A
vélemények pedig folynak. Sokszor mindenféle háttérismeret nélkül, a saját
frusztráció levezetése érdekében. A tenni akarás, vagy az építő jellegű
kritikák, javaslatok látszatának legcsekélyebb jele nélkül. De tényleg nincs
senki, aki más perspektívát mutatna egy-egy ügyben? Vagy nem is vagyunk
nyitottak erre? Elveszett az empátia?
„Ja,
és kibeszélni mindenkit, irigynek lenni, azt a hülye is tud, az a legkönnyebb.
A nehéz: eljuttatni az embereket oda, hogy
igényük legyen egy jobb életre.”
Csáki
Judit és Alföldi Róbert tavaly ősszel megjelent kötete kicsit erre cáfol rá.
Lehet, hogy nem is kicsit. Nem mindenki ül ugyanis a babérjain, nem mindenki
zárkózik el attól, hogy a problémáit, melyek talán (nem is csak talán) a közt
is érinthetik, saját tapasztalatai alapján bemutassa. Hogy új irányt, példát
mutasson, akár csak a saját közegében. Lépésről lépésre. A Magánügy öt ilyen,
ahogy fentebb is írtam: megosztó témát jár körbe, illetve villant fel egy-egy
riportalany segítségével. Nem híresek, nem írnak róluk naponta a lapok.
Legalábbis név szerint. Ők azok a magánemberek, akik arctalanul a közügyek
részei. Az oktatásé, a vállalkozásé, az integrációé, a tudományé. Ők mesélnek a
könyv szerzőinek, Alföldi Róbertnek és Csáki Juditnak. A szerzők pedig
kíváncsiak, kérdeznek, majd összegeznek. Nem minden történet zárul boldog
befejezéssel. Tény. Nem minden problémakör megoldása várható egy-két napon
belül. Tény. Mégis, valahogy roppant tanulságos beszélgetések ezek, melyekből
azok is tanulhatnak, akiket közvetlenül nem is érint egy-egy téma. Mert
közvetetten minden magánügy a közügy része. Nemde? A témák és a riportalanyok
kiválasztása nagyon változatosra sikerült, mint ahogy az elkészült interjúk
milyensége is. Tetszett, hogy nagyon életszerű volt az egész - például sok
esetben egészen úgy éreztem, hogy magam is ott ülök a beszélgetés közelében.
Látom és érzékelem a reakciókat. Mindezekkel együtt persze volt olyan interjú,
ami talán kicsit jobban megragadott. Különösen a tanári (élet)pálya(modell)ról
szóló fejezet felett tértem kicsit nehezen
napirendre. Mindehhez kétségtelenül az is hozzájárult, hogy a könyv
olvasásakor épp a tanári szakdolgozati portfóliómat állítottam össze, és ekkor
kezdtem picit jobban belelátni az iskolák "valódi" mindennapjaiba.
„Hirtelen
nem tudok olyan kérdést elképzelni, amire ne válaszolnék.
Mert, ha egyre nem, akkor a többire minek?”
Ami
ezek mellett pedig szintén nagyon tetszett, a fejezeteket lezáró kommentár. A
külsős vélemények, cikkek, részletek megosztása, de kiváltképp, mikor a
szerzőpáros vitatta meg az interjú tanulságait. Ez a kis "pletyi" még
inkább olvasóbaráttá, életszerűvé és őszintévé varázsolta számomra az adott
fejezetben olvasottakat. Vitathatatlan, hogy kritikusan szemlélték a saját
riporteri szerepüket, és ami szintén megragadott, hogy a már a beszélgetések
közben érzékelt álláspontok, az esetleges elvarratlan szálak is kifejtésre
kerültek itt. Összességében tehát nagyon élvezetes volt végigturnézni az
országot Csáki Judit és Alföldi Róbert társaságában, ezúton is köszönet a
riportalanyoknak. Kicsit úgy érzem, tényleg tehetünk valamit. Mi. A magunk
módján. Saját magunkért. A körülöttünk élőkért. És ez jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése