Más kép: Szendrey Júliáról másképp

Szendrey Júlia: Petőfi felesége és múzsája, gyermekének anyja, aki férje halála után új házasságot kötött, s akit a közvélemény emiatt mélységesen elítélt, 1868-ban bekövetkező halálról is nyers hidegséggel számoltak be. Kihagytam valamit? Igen, elég sok mindent. Napjainkban talán már nem ilyen negatív a „feleségek feleségének” megítélése. Talán azért, mert már nem is gondolunk rá. Talán, mert elmerült a semlegesség érdektelenségébe. Pedig…

keptar.oszk

Szendrey Júlia 1828. december 29-én Keszthelyen született, apja Szendrey Ignác a Festetics család gazdatisztje, anyja Gálovics Anna volt. A családi jómódnak köszönhetően, Júlia már tízéves korától a kor nemes leányainak intézeteiben sajátíthatta el honleányi feladatait. Első ízben a mezőberényi Wenckheim-kastély leánynevelő intézetében, majd a Lejtei-féle leánynevelő intézményben töltött két, illetve négy esztendőt. Tanulmányai befejeztével hazatért a családi házba – ekkor már Erdődre, miután apja a Károlyiakhoz került. „Juliska” 1846-tól fogott naplóírásba, mely tevékenységet (kisebb-nagyobb megszakításokkal) egészen haláláig, nagyjából 22 éven keresztül folytatott.

E napló sok érdekességre világíthat rá. Már csak amiatt is, mert Júlia halála után 62 évig nem is tudtak létezéséről. Illetve, csak nagyon kevesen. És ők is próbálták elfelejteni. Júliát is. Mondhatja persze a kedves Olvasó, hogy a naplóírásban semmi kunszt nincs. Ez a XIX. században korántsem volt így. Főleg nem akkor, ha az illető nőnek született. Szendrey Júlia annak a Gyulai Pálnak volt kortársa (és sógornője), aki az időszak legmeghatározóbb kritikusa volt, s aki arról értekezett, hogy az irodalmi életben a nő maximum mesefordításra alkalmas, ennél nagyobb feladattal az írás terén felesleges is próbálkoznia, s örömteljes, ha egyáltalán az sikerül neki. Pedig Júlia írt: verset és prózát is. Érdekesség, de Gyulai az előbb említett kritikai dolgozatban (cím szerint: Írónőink) mintegy példaként emeli ki Szendrey Júlia mesefordításait (ő fordította először magyarra Andersen, s példaképének, a francia feminista George Sand műveit).

No, de vissza a naplóhoz! 
Júlia naplójának korai írásai mind-mind Petőfiről áradoznak, kezdő bejegyzése (mely egy levélkivonat legjobb barátnőjéhez, Térey Marihoz) egyfajta önvallomás. A bejegyzés keltekor már megismerkedett Petőfivel, az iránta érzett szerelem, vágyakozás és a kétségek közti vergődés vezeti sorait, egészen az esküvőig. A napló további részei inkább novellaszerű, hosszabb bejegyzések, melyre épp Petőfi kérte hitvesét – mégpedig az írások későbbi megjelentetése céljából. 
Elképzelhető, hogy a most olvasható bejegyzések Petőfi utómunkáját is tartalmazzák (?).

Forrás

„Február, 846. Erdőd. (Levélkivonat, Thézinek)…Te ismersz kedves barátném, tudod milly kéj volt nekem az előtt is, a legfellengősbb terveket, s a legelérhetetlenebb föllegvárakat teremteni. Jól tudám, hogy ez mind lehetetlen, mégis, mint egy mohósággal űzém tova képzeletem e csodaszülöttjeit; ez nekem olly jól esett. Méltén róják meg az okos emberek e hasztalan ábrándozást, mert tudom én is annyira belebonyolódtam ez álmodozásba, hogy a való szinte idegen volt előttem (…)

Júlia különc viselkedésű hölgynek számított (apja például csak hóbortnak tartotta lánya Petőfivel kötött házasságát, majd miután rájött: ez bizony nem tréfadolog, megtagadta lányától támogatását). Júlia különcsége asszonyként sem változott: az első nők között tartjuk számon hazánkban, aki szoknya helyett nadrágot viselt, haját rövidre vágatta, és szivarozott. Saját nemével kapcsolatban néhány ízben, főként a szabadságharc idején – melynek aktív részese is volt Pesten – kritikus hangon szólalt fel:

„Könnyeket sajtol ki belőlem a szégyen, hogy én is nemükhöz tartozom, én is asszony vagyok! Pedig a másik része a földi angyaloknak még sokkal szebbeket mível, még sokkal vitézebb dolgokat visz véghez.”

Kiáltványban kérte nőtársait, hogy bocsássák harcba kedvesüket. Terhessége miatt a pesti események után már nem tudta követni férjét a szabadságharcban. Petőfi eltűnését követően, fiát hátrahagyva, kutatóexpedícióba kezdett. Az erdélyi út kudarca után útlevélért folyamodott, hogy a törökországi emigránsok között folytathassa a keresést. Az utazást azonban nem engedélyezték. Egy özvegy Pesten. Egyedül. Támogatás nélkül. Reménytelen helyzet. Ekkor fordult „segítségért” Horvát Árpádhoz, aki 1850-ben feleségül is vette. Horváttal való házasságát a közvélemény hidegen fogadta. Míg Arany János Petőfi eltűnését követően együttérzését fejezte ki Júliának, addig Horvát Árpáddal való frigye után elmarasztalóan írt az özvegyről. Júliának és Horvátnak négy gyermeke (Attila - 1851, Árpád - 1855, Viola - 1857 és Ilona - 1859) született. Mégsem beszélhetünk idillről – a férfi bántalmazta feleségét, mindemellett „kéjenc állat”-nak is bizonyult. Ráadásul Júlia és Petőfitől született fia, Zoltán kapcsolata megromlott.

Egy évvel halála előtt elhagyta férjét, s miután a külvilág az okokat nem ismerte, ismét kivívta a közvélemény ellenszenvét. Naplójának utolsó bejegyzése egy már elküldésre nem került levél, melyet apjának címzett. A szöveg a napló legmegrendítőbb írásai közé tartozik. Megemlíti benne anyja tanácsait, s megszámlálhatatlan bocsánatkérés közepette esdekel apja előtt, engedélyezze számára a katolikus hitről való áttérést, hogy elválhasson férjétől. A levél egyben egy vallomás is, melyben beszámol boldogtalanságáról

Forrás

„Hogyha csak fogalma volna kedves jó Atyámnak mindarról, amit én kezdettől fogva Árpád mellett szenvedtem, bizonyára méltányolná azt, hogy oly sokáig bírtam azt elviselni, a nélkül, hogy világot bele avattam volna szenvedéseimbe. (...) Nem volna, mit megbánnék, vagy szememre hányhatnék, mert hiszen nem voltam-e eddig is a legszerencsétlenebb nő a világon, s ha ismét az lennék is, csak az elébbenit folytatnám. A mi a világot illeti, az - az igaz - fog egy darabig rajtam rágódni, miként eddig is már ezerszer tette, úgy szólván minden lépésnél, mit ez életben tettem.”

Szendrey Júlia 1868. szeptember 6-án hunyt el méhrákban. Temetésén Horvát Árpádtól született gyermekei nem jelentek meg. Naplóját és levelezéseit hozzátartozói eldugták, s csak 1930-ban került kiadásra. A költőnőből, írónőből, Andersen és Sand műveinek fordítójából így maradt meg az utókor számára költőfeleség…

Három rózsabimbó az én boldogságom,

Három rózsabimbó, életem, világom!

El van osztva köztük háromfelé lelkem,

És mégis mindegyik bírja azt egészen.

+ Forrás:
Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása. Genius kiadó. Budapest, 1930.
Nyáry Krisztián cikke a Literán
Maisch Patrícia: A XIX. század asztalfiókjainak rejtett kincsei, magyar női naplók az 1800-as években (szakdolgozat)