Van-e
ideális időpont a múlt titkainak felderítésére? Kell-e erőltetnünk, vagy
megérkezik magától? Létezik-e optimális intervalluma egy életszakaszban vagy
állapotban való megrekedésnek? Mi van, ha sosem döbbenünk rá, hogy
megrekedtünk? Létezik-e a valóságban a „jókor jó helyen”? Hogyan tudjuk
összerakni a családi múlt kirakósait, ha nincs, aki segítene benne?
Bauer Barbara: Vörös posztó
Csillagérték: 7
Kérdés
kérdés hátán – de valahogy megnyugtató számomra, hogy néhányra azért valahol
legbelül tudom, vagy legalábbis sejteni vélem a választ. A szórakoztató
irodalom és a szépirodalom (gyanítom, hogy a divatos vagy éppen napjainkban
népszerűbbé váló pszichológiai irányzatoknak köszönhetően) pedig mind
gyakrabban teszi fel ezeket a kérdéseket – s keresi a válaszokat a
transzgenerációs trauma feldolgozásának segítségével. Mindenféle vetületben.
Bauer
Barbara régóta várólistás szerző az olvasmánylistámon. Nem csalás, nem ámítás:
néhány nappal ezelőtt ugyanezt írtam le Mörk Leonórával kapcsolatban is. A
csillagok szerencsés együtállásának köszönhető, hogy mindkettejük legutóbb megjelent könyvét egy
időben olvashattam. Megpróbálom a két történetet elvonatkoztatni egymástól, bár
e tekintetben nem annyira könnyű a dolgom. Utólag kissé talán meg is lepett,
hogy ugyanazon kiadó két sikerszerzőjétől miért jött ki nagyon hasonló panelekkel
működő regény, szintén szinte egyszerre. A Hellinger-Madonna és a Vörös posztó nem
csupán a transzgenerációs trauma felől közelíti meg a főszereplői megrekedését,
de mindehhez a művészeteket (a festészetet) választja eszközként, helyszínül
egy galériát, segédül pedig egy jó kiállású férfit. A legélesebb különbség a
főszereplők életszakasza. Olvasatomban, az egyik elbeszélés esetén ez az a
tényező, ami lehatárol(hat)ja az olvasóközönséget. Lássuk röviden a történetet!
Körösi
Laura, egy ötvenes éveiben járó háromgyerekes családanya, gyerekei közül ketten
már kirepültek a családi fészekből. Az életébe egy meglehetősen borús reggelen,
egy galériában csöppenünk bele, ahol dédnagyanyja festményeiből rendeznek
kiállítást. Laura az utolsó simítások idején, a megnyitó előtt pár nappal
érkezik szemlézni a festményeket. A regény ezt az utazást követi végig a nő e
napjának elbeszélésével. Az utazás térben igen leszűkült helyen, elsősorban a
galériában történik a festmények – és Ádám, a galéria tulajdonosa és művészeti
vezetője – segítségével, időben azonban több, mint egy évszázadot barangolunk
be, miközben négy generációnyi nő sorsát követhetjük végig. A kulcsszó a
transzgenerációs trauma. A „jókor jó helyen” faktor ebben a történetben is
markáns szerepet vállal. A regény címének kapcsán bukkantam rá Almási Kriszta
művészetterapeuta oldalára, ahol a vörös posztóról olyan megközelítésben ír,
ami szerintem nagyon jól körüljárja azt a szikrát, melyből a regénybeli eseményfolyam kipattan: „Mindannyiunknál van
olyan helyzet, téma, viselkedés, hangsúly…stb., amelyre érzékenyebben
reagálunk, sokszor érthetetlen módon. Például egy beszélgetés közben valaki
olyat kérdez, amivel elevenünkbe vág, vagy kapunk egy visszajelzést, amitől
idegesek leszünk, beszélgetőpartnereink arckifejezése, reakciója különös
hatással van ránk…” Az első ilyen vörös posztó-effektus Laura napjában Ádám
feltűnése. Az ő mondatai, reakciói azok, melyek elindítanak a nőben egy sor
gondolatot, a férfi körbevezetése a kiállításon, illetve nyilván maguk a
festmények és a mögöttük rejtőző történetek pedig azok, melyek olyan mélyre
viszik a főszereplőt, ahol még soha korábban nem járt.
Elérkezik a nap, mikor Laurának szembe kell néznie önmagával és a soha nem ismert múltbéli sebeivel. Az örököltekkel. A
múlt kutatása, felfedezése – legyen szó globálisabb vagy családtörténeti horizontról
– izgalmas vállalkozás. A Vörös posztó külön érdekessége, hogy a festészetet, a
színek jelentéstöltetét is bevonja az elbeszélésbe (még sosem gondoltam bele
például, hogy a kedvenc színem a tűz és a víz találkozásának eredménye), ami új
értelemtársításokat és kalandozásokat tesz lehetővé. Az olvasó sok ponton képes azonosulni az olyan élethelyzetekkel, problémákkal és konfliktusokkal (mint a nők kiszolgáltatottsága, az életcélokról és önmegvalósításról való lemondás), melyeket saját magán vagy a környezetén tapasztal vagy valaha tapasztalt. Jó elgondolásnak tartom a regény szerkezetét is, az egyik történeti síkon követhetjük Laura napjának alakulását, a másikon megismerhetjük a dédnagymama képekhez fűzött történeteit, melyek nyomán kibontakoznak a családi sorsterhek. Erősnek gondolom azt a tartást, mellyel Laura mérlegeli a nap során őt ért benyomásokat és az eddigi életét, a férjével és a gyerekeivel való kapcsolatát.
Mindazonáltal a Vörös posztóban idegenként éreztem magam, olykor mérges voltam, olykor türelmetlen, ami nem igazán jellemző rám. A történet nagyon lassan indul be,
valószínűleg, ha még egy sort kell olvasnom a wasabis mogyoró ízű csókról, ami
ki tudja hány órája keveredik Laura szájában, becsukom a könyvet. Az első
fejezetek állnak az időben, a hosszas és túlmagyarázott leírások – és a későbbi
életképek, melyek Laura hétköznapjaiba engednek betekintést – megerősítettek benne, hogy a középosztálybeli (nagy)városi nők mindennapjai távol állnak a világomtól. Arról van
szó, hogy a regény alapkontextusa alapján nem tartozom a Vörös posztó célközönségébe (ezt az
érzést fokozta, mikor a hatvanas Ádám szája körüli peckes szőrszálakról gömbölyített
kurta epizódot az elbeszélő), az elbeszélés pedig valahogy nem tette számomra lehetővé, hogy ezen túllendüljek. Ez ritka szituáció esetemben, viszont nem érzem egyébként, hogy ezzel baj lenne (volt már korábban olyan történet, melyben nagyon öregnek éreztem magam...most pont ellenkezőleg). Igyekeztem magammal
vinni azt, amit az elbeszélés számomra adni tudott. A Vörös posztó olvasóközönségét
tehát – ahogy erre fentebb utaltam – a magam részéről valamivel lehatároltabbnak
gondolom. Érzésem szerint – amellett, hogy a családtörténeti síkon valóban univerzális és mérlegelendő problémákkal, élethelyzetekkel találkozunk – az ötvenes korosztály tudja megélni
vagy átgondolni a regény belső monológjait és pulzálását, illetve az elbeszélést
átszövő romantikus szálat.
Blogturné Klub
A
Jaffa Kiadó jóvoltából múlt év végén megjelent Bauer Barbara legújabb regénye,
a Vörös posztó. Ezúttal három bloggerünk követi végig négy generáció titkokkal
teli életét. Ha velünk tartotok, a turné végén ti is nyerhettek egy példányt a
könyvből.
A turné állomásai
01.
31. Spirit Bliss Sárga könyves út
02.
02. Szembetűnő
02.
04. Csak olvass!
Nyereményjáték
A
játék során az lesz a feladatotok, hogy a blogjainkra kitett idézetek alapján
kitaláljátok, Bauer Barbara mely korábbi könyvéből valók. Írjátok be a könyv
címét a Rafflecopter-doboz megfelelő helyére.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
A feladvány:
„A
félelem határt szab a vakmerőségnek.”
a Rafflecopter giveaway
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése