Talán
a zsenikre szokás mondani, hogy az ő fejükben van egy bogár (vezérhangya,
talán), ami után oda és addig mennek, míg el nem érik céljukat. Hogy a
zsenialitás miben mutatkozik meg, az ismét más kérdés: a tudományban, a
művészetben vagy bármilyen hátköznapi dologban? Ki tudja…Az mindazonáltal
szerintem örökérvényű, hogy a zsenik szemléletmódokat formálhatnak jó irányba
(legyünk optimisták).
Susanna Leonard: Dian Fossey
Fordította: Győri Hanna
Csillagérték: 7
Dian
Fossey, a fenti analógia mentén egyértelműen zseni volt. Egy álltafajt
megmenteni és újraformálni a közvélekedést a gorillák veszélyes és félelmetes
voltáról, mindezt saját erőből, nem mindennapi. Mint ahogy Fossey életútja sem
volt az. Susanna Leonard pedig próbát tett, hogy elmesélje: milyen is lehetett
ez a bizonyos életút.
Dian Fossey tevékenysége és személye a nem
volt számomra ismerős azelőtt, mielőtt picit pontosabban is utánajártam, hogy
milyen kötetre is esett a választásom több hónappal ezelőtt. A Kossuth Kiadó
gondozásában megjelent regényes életrajzokban viszont mindeddig nem csalódtam –
lehet, hogy nem minden kötet volt olvasmányos, lehet, hogy akadtak kifogásaim
és kritikai megjegyzéseim, viszont olyan női életutak kerültek a figyelmembe
(vagy vetült rájuk új irányból fény), ami miatt érdemes volt mindegyikkel
megismerkedni. Tehát, Leonard regényes életrajzához is ez a motiváció húzott. Annyi
persze már a fülszövegből is leszűrhető, hogy Dian Fossey nem volt hétköznapi
nő – miközben nagyon is az volt. Az állatorvosi egyetemet félbehagyva foglalkozásterápiából
szerzett diplomát, s Louisville gyermekkórházában vált elismert szakemberré. Az
1960-as években ismerkedett meg Louis Leakey paleontológus munkásságával, majd magával a kutatóval is, akinek a későbbiek során támogatását is
elnyerte. Az 1960-as évek második felében tűzte ki céljául, hogy természetes
élőhelyükön figyelje meg és tanulmányozza a hegyi gorillákat. Első afrikai
útját hitelből fedezte. Ez az út azonban megváltoztatta egész életét, egy egész
állatfajéval egyetemben. A következő évtizedben megismerte Afrikát, nem csupán természetrajzi, de politikai és társadalmi szempontok mentén is. A belpolitikai válságok miatt tette át székhelyét Ruandába is, ahol az orvvadászat ugyancsak számos problémát és nehézséget gördített elé. Mindeközben tanult és kutatott, az 1970-es évek második felében doktorált. Tevékenységének igazi áttörését azonban a National Geographic magazin egyik 1970-es címlapján, Bob Campbell által készített fotó hozta el, melyen egy Peanuts nevű gorilla kezét érinti meg.
Susanne Leonard könyvének szerkezetében váltott idősíkot, s olykor
váltott elbeszélőt is alkalmaz. Az idősíkok váltakozásában való eligazodást pontos
dátum és helyszínmegjelölés segíti. A felépítés nem igazán kedvez az olyan
laikus olvasóknak, mint amilyen én is vagyok, viszont megfelelő lehetőség az
elbeszélő számára, hogy bizonyos részleteket vagy eseményeket ne érintsen. Ez a
formula egészen működőképes, legalábbis addig a pontig, míg az olvasóban nem
hagy olyan jellegű kérdéseket, amiket az elbeszélőnek meg kellett volna
válaszolnia. Számomra ilyen volt a gyermekkor elbeszélése, ami ráadásul – mint ahogy
fentebb is utaltam rá – nem csupán időben kalandozik el (az életrajz leginkább
az 1960-as évek második felétől 1985-ig vezet – több hiátust is beékelve),
hanem az elbeszélő hangját is egy kislány, a tizenegy-tizenkét éves Dian Fossey
veszi át. E tekintetben összességében inkább életrajzi regény jelenetekről
beszélhetünk, mintsem koherens egészről. Meghatározó évek és életciklusok
maradnak ki (a gyermek Fossey után legközelebb a már praktizáló Fossey-val
találkozunk ismét, s a professzori évekből is leginkább morzsákat kapunk – érzésre
legalábbis minden bizonnyal). A
könyv elolvasása után több életrajzi áttekintést is megnézegettem (és meg fogom
nézni a Sigourney Weaver főszereplésével készült Gorillák a ködben című filmet
is), melyek visszatérő eleme volt Fossey hóbortossága és megszállottsága. Utóbbi
szerintem nagyon érzékletesen megjelenik a könyvben, gyakorlatilag áthatja az
egész regényt az a fajta tenni akarás, mely egy olyan nő képét festi az olvasó
elé, aki nem ismeri a lehetetlent, aki sokszor megy a saját feje után, nem
feltétlenül mérlegelve a tettei következményét. Az viszont nem teljesen kap
értelmet, hogy a szélesebb (elsősorban politikai és illegális) körök ellenszenvét
az attitűd váltja ki, vagy az, hogy a célért mindent is beáldozó természetvédő,
kutató éppenséggel nő. Gyanítom, hogy az orvvadászoknak talán ez a faktor talán
sokadlagos…bár ki tudja?
Dian
Fossey életútja és elszántsága mindenesetre igazán példaértékű számomra, még
akkor is, ha az emberi oldal kevéssé váltott ki különösebb szimpátiát belőlem. Egy
életrajzi regénynek egyébként ez egyáltalán nem is feladata, miért volna az? Az
a láng, amelyen Fossey égett teljesen más, mint amit én hosszútávon célravezetőnek
tartok, mindazonáltal feltételezhetően ez kellett ahhoz, hogy tevékenysége
által olyan sztereotípiákat romboljon le és formáljon újjá, melyek egy egész
állatfajt bélyegeztek meg. Nagyon izgalmas e tekintetben egyébként az 1970-es
évek médiájának működése és annak ráhatása a szemszögváltásra. A könyv hűen
adja vissza azt a fajta társadalmi és politikai környezetet, melyben egy
keményfejű és elhivatott nő működött. Az egyértelmű ambivalencia, ami egy amerikai
egyetemi katedra megbecsültsége és az afrikai vadon otthonérzése között húzódik
szintén egyértelműen kikristályosodik, s felveti az olvasóban a kérdést: vajon
tudott-e volna professzorként többet tenni az orvvadászat visszaszorítása, az
állatok elhurcolása ellen tenni egy jól működő marketinggépezet élén, mint a
ruandai kutatóközpontban, a gorillák közvetlen társaságában. Persze, ezek olyan
kérdések, melyekre sosem kapunk választ. E tekintetben pedig különösen szívhez
szólónak tartom a szerzői utószót, mely az állatvédők legnagyobbjai között pozícionálja
Fossey-t, eljátszva azzal a gondolattal, hogyan élné meg, ha látná: a hegyi
gorilla populáció ötszörösére emelkedett a 21. századra.
Blogturné Klub
A
Kossuth Kiadó regényes életrajzi kiadványai között jelent meg Susanna Leonard
könyve, mely Dian Fossey életét és munkásságát, s persze, rejtélyes halálát
mutatja be. A Dian Fossey - A hegyi gorillák megmentője című kötettel a
Blogturné Klub három bloggere indul turnéra. Tartsatok velünk, fedezzétek fel
az őserdők világát, s egy kihalófélben lévő faj megmentésének körülményeit. A
turné végén megnyerhetitek a könyv egy példányát a kiadó felajánlásában.
A turné állomásai
01.16.
Szembetűnő
01.17.
KönyvParfé
01.19.
Könyv és más
Nyereményjáték
Dian
Fossey munkásságának is köszönhetően a hegyi gorillák populációja a 21.
századra megötszöröződött, így megmenekült a kihalástól. A kutatók,
természettudósok szerencsére nem csupán egyetlen fajt mentettek meg, s ugyan
napjainkban is több ezer álltatfajt fenyeget a kihalás veszélye, jócskán
akadnak pozitív példák is. A kötethez kapcsolódó játékunkban olyan fajoknak
eredünk a nyomába, melyek megmenekültek a kihalástól. Minden állomáson találtok
róluk egy rövid leírást. A feladatotok pedig, hogy a Rafflecopter megfelelő
sorában nevezzétek meg őket.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
A feladvány:
A
régen Ausztráliában majdnem mindenhol elterjedt, ma már szinte kizárólag az
Ausztráliához tartozó Tasmania szigetén él ez a kis medvéhez hasonlító állat.
Az 1990-es évek vége óta egy fertőzés útján terjedő arctumor-betegség mintegy
70%-kal csökkentette a populációt, és veszélybe került a faj fennmaradása. A
Sydneyi Egyetem és a Tasmániai Egyetem kutatói 2010 elején a sziget
északnyugati részén olyan állományt fedeztek fel, amely immunisnak tűnik a
fertőzés útján terjedő pofarákkal szemben, illetve vakcinával is igyekeztek
megakadályozni a betegséget. A növekedésnek induló állományt 2020-tól
telepítették vissza a vadonba Új-Dél-Walesben.
a Rafflecopter giveaway
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése