A hegyi gorillák megmentője

Talán a zsenikre szokás mondani, hogy az ő fejükben van egy bogár (vezérhangya, talán), ami után oda és addig mennek, míg el nem érik céljukat. Hogy a zsenialitás miben mutatkozik meg, az ismét más kérdés: a tudományban, a művészetben vagy bármilyen hátköznapi dologban? Ki tudja…Az mindazonáltal szerintem örökérvényű, hogy a zsenik szemléletmódokat formálhatnak jó irányba (legyünk optimisták).

Susanna Leonard: Dian Fossey

Kossuth Kiadó, 2023, 448 oldal

Fordította: Győri Hanna

Csillagérték: 7

Dian Fossey, a fenti analógia mentén egyértelműen zseni volt. Egy álltafajt megmenteni és újraformálni a közvélekedést a gorillák veszélyes és félelmetes voltáról, mindezt saját erőből, nem mindennapi. Mint ahogy Fossey életútja sem volt az. Susanna Leonard pedig próbát tett, hogy elmesélje: milyen is lehetett ez a bizonyos életút. 

Dian Fossey tevékenysége és személye a nem volt számomra ismerős azelőtt, mielőtt picit pontosabban is utánajártam, hogy milyen kötetre is esett a választásom több hónappal ezelőtt. A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent regényes életrajzokban viszont mindeddig nem csalódtam – lehet, hogy nem minden kötet volt olvasmányos, lehet, hogy akadtak kifogásaim és kritikai megjegyzéseim, viszont olyan női életutak kerültek a figyelmembe (vagy vetült rájuk új irányból fény), ami miatt érdemes volt mindegyikkel megismerkedni. Tehát, Leonard regényes életrajzához is ez a motiváció húzott. Annyi persze már a fülszövegből is leszűrhető, hogy Dian Fossey nem volt hétköznapi nő – miközben nagyon is az volt. Az állatorvosi egyetemet félbehagyva foglalkozásterápiából szerzett diplomát, s Louisville gyermekkórházában vált elismert szakemberré. Az 1960-as években ismerkedett meg Louis Leakey paleontológus munkásságával, majd magával a kutatóval is, akinek a későbbiek során támogatását is elnyerte. Az 1960-as évek második felében tűzte ki céljául, hogy természetes élőhelyükön figyelje meg és tanulmányozza a hegyi gorillákat. Első afrikai útját hitelből fedezte. Ez az út azonban megváltoztatta egész életét, egy egész állatfajéval egyetemben. A következő évtizedben megismerte Afrikát, nem csupán természetrajzi, de politikai és társadalmi szempontok mentén is. A belpolitikai válságok miatt tette át székhelyét Ruandába is, ahol az orvvadászat ugyancsak számos problémát és nehézséget gördített elé. Mindeközben tanult és kutatott, az 1970-es évek második felében doktorált. Tevékenységének igazi áttörését azonban a National Geographic magazin egyik 1970-es címlapján, Bob Campbell által készített fotó hozta el, melyen egy Peanuts nevű gorilla kezét érinti meg. 

Susanne Leonard könyvének szerkezetében váltott idősíkot, s olykor váltott elbeszélőt is alkalmaz. Az idősíkok váltakozásában való eligazodást pontos dátum és helyszínmegjelölés segíti. A felépítés nem igazán kedvez az olyan laikus olvasóknak, mint amilyen én is vagyok, viszont megfelelő lehetőség az elbeszélő számára, hogy bizonyos részleteket vagy eseményeket ne érintsen. Ez a formula egészen működőképes, legalábbis addig a pontig, míg az olvasóban nem hagy olyan jellegű kérdéseket, amiket az elbeszélőnek meg kellett volna válaszolnia. Számomra ilyen volt a gyermekkor elbeszélése, ami ráadásul – mint ahogy fentebb is utaltam rá – nem csupán időben kalandozik el (az életrajz leginkább az 1960-as évek második felétől 1985-ig vezet – több hiátust is beékelve), hanem az elbeszélő hangját is egy kislány, a tizenegy-tizenkét éves Dian Fossey veszi át. E tekintetben összességében inkább életrajzi regény jelenetekről beszélhetünk, mintsem koherens egészről. Meghatározó évek és életciklusok maradnak ki (a gyermek Fossey után legközelebb a már praktizáló Fossey-val találkozunk ismét, s a professzori évekből is leginkább morzsákat kapunk – érzésre legalábbis minden bizonnyal). A könyv elolvasása után több életrajzi áttekintést is megnézegettem (és meg fogom nézni a Sigourney Weaver főszereplésével készült Gorillák a ködben című filmet is), melyek visszatérő eleme volt Fossey hóbortossága és megszállottsága. Utóbbi szerintem nagyon érzékletesen megjelenik a könyvben, gyakorlatilag áthatja az egész regényt az a fajta tenni akarás, mely egy olyan nő képét festi az olvasó elé, aki nem ismeri a lehetetlent, aki sokszor megy a saját feje után, nem feltétlenül mérlegelve a tettei következményét. Az viszont nem teljesen kap értelmet, hogy a szélesebb (elsősorban politikai és illegális) körök ellenszenvét az attitűd váltja ki, vagy az, hogy a célért mindent is beáldozó természetvédő, kutató éppenséggel nő. Gyanítom, hogy az orvvadászoknak talán ez a faktor talán sokadlagos…bár ki tudja?

Dian Fossey életútja és elszántsága mindenesetre igazán példaértékű számomra, még akkor is, ha az emberi oldal kevéssé váltott ki különösebb szimpátiát belőlem. Egy életrajzi regénynek egyébként ez egyáltalán nem is feladata, miért volna az? Az a láng, amelyen Fossey égett teljesen más, mint amit én hosszútávon célravezetőnek tartok, mindazonáltal feltételezhetően ez kellett ahhoz, hogy tevékenysége által olyan sztereotípiákat romboljon le és formáljon újjá, melyek egy egész állatfajt bélyegeztek meg. Nagyon izgalmas e tekintetben egyébként az 1970-es évek médiájának működése és annak ráhatása a szemszögváltásra. A könyv hűen adja vissza azt a fajta társadalmi és politikai környezetet, melyben egy keményfejű és elhivatott nő működött. Az egyértelmű ambivalencia, ami egy amerikai egyetemi katedra megbecsültsége és az afrikai vadon otthonérzése között húzódik szintén egyértelműen kikristályosodik, s felveti az olvasóban a kérdést: vajon tudott-e volna professzorként többet tenni az orvvadászat visszaszorítása, az állatok elhurcolása ellen tenni egy jól működő marketinggépezet élén, mint a ruandai kutatóközpontban, a gorillák közvetlen társaságában. Persze, ezek olyan kérdések, melyekre sosem kapunk választ. E tekintetben pedig különösen szívhez szólónak tartom a szerzői utószót, mely az állatvédők legnagyobbjai között pozícionálja Fossey-t, eljátszva azzal a gondolattal, hogyan élné meg, ha látná: a hegyi gorilla populáció ötszörösére emelkedett a 21. századra.

Blogturné Klub

A Kossuth Kiadó regényes életrajzi kiadványai között jelent meg Susanna Leonard könyve, mely Dian Fossey életét és munkásságát, s persze, rejtélyes halálát mutatja be. A Dian Fossey - A hegyi gorillák megmentője című kötettel a Blogturné Klub három bloggere indul turnéra. Tartsatok velünk, fedezzétek fel az őserdők világát, s egy kihalófélben lévő faj megmentésének körülményeit. A turné végén megnyerhetitek a könyv egy példányát a kiadó felajánlásában.

A turné állomásai

01.16. Szembetűnő

01.17. KönyvParfé

01.19. Könyv és más

Nyereményjáték

Dian Fossey munkásságának is köszönhetően a hegyi gorillák populációja a 21. századra megötszöröződött, így megmenekült a kihalástól. A kutatók, természettudósok szerencsére nem csupán egyetlen fajt mentettek meg, s ugyan napjainkban is több ezer álltatfajt fenyeget a kihalás veszélye, jócskán akadnak pozitív példák is. A kötethez kapcsolódó játékunkban olyan fajoknak eredünk a nyomába, melyek megmenekültek a kihalástól. Minden állomáson találtok róluk egy rövid leírást. A feladatotok pedig, hogy a Rafflecopter megfelelő sorában nevezzétek meg őket.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

A feladvány:

A régen Ausztráliában majdnem mindenhol elterjedt, ma már szinte kizárólag az Ausztráliához tartozó Tasmania szigetén él ez a kis medvéhez hasonlító állat. Az 1990-es évek vége óta egy fertőzés útján terjedő arctumor-betegség mintegy 70%-kal csökkentette a populációt, és veszélybe került a faj fennmaradása. A Sydneyi Egyetem és a Tasmániai Egyetem kutatói 2010 elején a sziget északnyugati részén olyan állományt fedeztek fel, amely immunisnak tűnik a fertőzés útján terjedő pofarákkal szemben, illetve vakcinával is igyekeztek megakadályozni a betegséget. A növekedésnek induló állományt 2020-tól telepítették vissza a vadonba Új-Dél-Walesben.

a Rafflecopter giveaway