Merengések az életről a macskával, aki zent tanított

Vannak olyan könyvek, melyek egyszerűen csak tökéletesen időzítve érkeznek meg az olvasmánylistámra. Már nem feltétlenül emlékszem rá, miért választottam be a következő havi pakkomba – így van, hogy egyáltalán nem fűződik hozzá semmilyen előzetes elvárásom. S akkor egyszer csak megérkezik, és a semmiből válik az év egyik legklasszabb utazásává. A mémekben ilyenkor szokták megjegyezni, hogy „és itt most nem a könyvekről van szó”. De ebben az esetben: de. A könyvekről. Egy könyvről. És még sok minden másról is.

James Norbury: A macska, aki zent tanított

21. Század Kiadó, 2023, 176 oldal

Fordította: Laik Eszter

Csillagérték: 10

James Norbury világa teljesen ismeretlen volt előttem, noha – most utánanézve – az elmúlt két évben két másik könyve (Nagy Panda és Kicsi Sárkány 1-2.) is megjelent a kiadó gondozásában. A zen és a buddhista tanok tekintetében pedig szintén nem rendelkezem olyan széleskörű olvasottsággal, ami ne szorulna további bővítésre. 

A macska, aki zent tanított a bloggertársak felfedezése nyomán került a figyelmem homlokterébe. A cím nyilvánvalóan megfogott, a fülszöveg rövid áttekintése után pedig végül a könyv mellett döntöttem – és egyébként a megérkezést követően viszonylag gyorsan sorra is vettem. Méghozzá egy olyan punnyadós, világvége hangulatos délutánon, amikor valahogy még a napsütés is szürkének tűnt. Néha beütnek azok a bizonyos órák, mikor hiába minden terv, ötlet és motiváció, nem találom a helyem a világban. Vagy egyáltalán: mintha magamat nem találnám úgy egyáltalán. Az a különösen „szuper” ezekben a (jó esetben) órákban, hogy semmire nem tudok koncentrálni. Ezért is különösen bátor vállalkozás ilyenkor olvasásba kezdeni. És ezért is különösen nagy dolog, ha egy könyv ilyenkor legalább egy picit leköt: nemhogy beránt és visz magával.

„A probléma, amivel épp most nézel szembe, végül hozhat számodra valami pozitívat is, 
és ennek a tudata átsegíthet a gondokon.”

Vegyük sorra! A könyvet kezembe véve picit olyan érzésem volt, mintha nem is 2023-as kiadványt szorongatnék, hanem valami sokkal régebbi, mások által már sokat olvasott kötetet – és ezt mindenféle szakrális felhang nélkül, maximálisan pozitív benyomásként tartom fontosnak megjegyezni. A cím szelíden és aranyosan világít (kicsit talán, mint a macska szeme, mikor a sötétben a reflektor fénye ráesik – de nem akarok többet belemagyarázni, mert a végén még azt gondoljátok, valamiféle hókuszpókusz lengi át a gondolataimat, pedig…). A könyv nyitása közben picit el is gondolkodtam, hogy vajon mi a szösz lehet az a történet, ami az egyszerű és nagyszerű borító alatt lapul. Rögtön a belső lapokon egy nagyon izgalmas illusztrációpáros lapul az éjszaka sötétjéről és a napkelte világosságáról, ami picit egyrészt a „minden mindennel összefügg” és a „minden csak nézőpont kérdése” gondolatiságát vetette el a fejemben. A történetbe érve első körben inkább a képi megjelenítésé a főszerep, melyeket egy-egy rövid, de jól irányzott és körülhatárolt mondat kontextualizál. Ezzel egyértelműen a belső világot, a belső megélést és az olvasó képzeletét igyekszik előhívni a szerző (aki jegyezzük meg gyorsan: a könyv illusztrátora is egyben). A sztori elején megismerkedünk a Macskával. Sőt, rögtön mellé is szegődünk és bekapcsolódunk egy párbeszédbe, mely közte és a Patkány közül zajlik. A Macska célja egyértelmű: megérteni a világot, megtalálni a békességet és az elfogadást. Ezen az úton tarthatunk a Macskával és találhatjuk magunkat olyan szituációkban és szegődhet mellénk rövid időre az erdő állatainak egész sora a saját problémájukkal, melyek megoldásához a belső béke, a tapasztalat és az elfogadás adja a legcélravezetőbb tanácsokat. 

„Könnyebb úgy tanulni, ha belátod,
hogy az élet folyton tanítani próbál neked valamit.”

Nehéz – és azt hiszem, nem is tudnék kiválasztani egy olyan jelenetet, ami igazán meghatározó volt számomra, s talán nincs is különösebb szükség egyébként arra, hogy rangsoroljuk, hogy a Macska Farkaskölyökkel, Majommal, Nyúllal, Hollóval, Sárkánnyal, Teknőssel, Tigrissel vagy Kiscicával való találkozása okozott-e maradandóbb élményt vagy „nagyobb felfedezést” számomra. Egyrészt azért, mert szerintem maga a kiadvány úgy, ahogy van kompakt és egész. Másrészt pedig azért, mert – az előzőek ellenére és mindazokkal együtt – a történetekbe bújt tanítások külön-külön is tökéletesen megállják a helyüket, hiszen olyan általános külső-belső vívódásokra irányítják a figyelmet, melyek nem (feltétlenül) egyszerre csúcsosodnak ki az életünkben, de valahogy mégis mindig velünk vannak. Vajon, ha hagyunk időt az elcsendesedésre, másként látjuk saját magunkat, az örömeinket és a problémáinkat? Minden bizonnyal. De mikor van az a pont, mikor ez a tanítás a „legjobbkor” jöhet? Van ennek pontos időpontja? Ez már kevéssé valószínű. Vajon, ha mindig másra és másra vágyunk, mikor leszünk elégedettek? S vajon tényleg meg kell-e érkeznünk egy valós, földrajzilag jól behatárolható helyre, hogy megtaláljuk a belső békénket? Egyedül egy fa tetején ülve jár át minket a világmindenség?

„Szerintem úgy van ez, Holló barátom, hogy olykor, amit rossznak vélünk, jól végződik, 

amire meg mindig is vágytunk, néha a kárunkra lesz.”

Ha jól sejtem, a fentiekből kirajzolódott már, hogy A macska, aki zent tanított meghatározó olvasmányként tud működni. Meghatározó olvasmányként és élményként. Ehhez az élményhez pedig a tanításokon kívül a képi világ is mindenképpen hozzájárul, kéz a kézben jár a Macska utazásával. Különösen szerettem, hogy a megjelenítés változatos: a színes képeket olykor skiccek váltják, majd akvarellhatású festmények. A szerző és illusztrátor tökéletesen komponálta meg a művet, az érzelmek megjelenítését, a szín- és eszközvilágot. A Macskával tett hosszú barangolások végén érdemes a szerzői utószót is elolvasni, ami további adalékul szolgál az olvasottak és a kötet összeállítását illetően. Akad azért néhány olyan elem, amit picit sajnálok: egyrészt, hogy a buddhista zen tanítások jelképrendszerét nem ismerem. Pedig gyanítom, hogy ezek további többletjelentéssel ruháznák fel a történeteket. A másik pedig, hogy a kiadványhoz nem tartozik egy melléklet. Az az igazság ugyanis, hogy a kötet csaknem akármelyik oldalát el tudnám képzelni a falamon vagy a naplóm mottójaként egy kártyán. A macska, aki zent tanított ugyanis a maga szelíd egyszerűségében és békéjében ragadja meg a hétköznapokat, világít rá a túlgondolásainkra. S annak ellenére, hogy hétköznapi dolgokat vonultat fel, nem sztereotipizál, nem bántóan fedd, hanem vezet. Kiemelt helyen szerepel az idei olvasmánylistámon, boldogsággal tölt el, hogy rábukkantam James Norbury világára. Köszönöm!

 

Blogturné Klub

James Norbury illusztrált történetei egyszerre bölcsek és kedvesek. Nagy Pandát és Kicsi Sárkányt már bemutattuk nektek korábban két kötet kapcsán is, most pedig egy új szereplőt, Macskát fogadjuk társunkul zen kalandozásaink során. Játszatok velünk, hogy esélyetek legyen megnyerni a kiadó által felajánlott példányt.

A turné állomásai

11.22. Boktastic Boglinc

11.23. Hagyjatok! Olvasok!

11.24. Csak olvass!

11.25. Fanni’s Library

11.26. Szembetűnő

11.27. Dreamworld

11.28. Readinspo

11.29. Könyv és más

Nyereményjáték

Ebben a játékunkban könyves cicák nyomába eredünk. A feladatotok nem lesz más, mint minden állomáson megnézni az ott található képet, majd kitalálni és beírni a Rafflecopter megfelelő sorába, mi a neve az adott macskának.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

A feladvány: