Vannak
olyan könyvek, melyek egyszerűen csak tökéletesen időzítve érkeznek meg az
olvasmánylistámra. Már nem feltétlenül emlékszem rá, miért választottam be a
következő havi pakkomba – így van, hogy egyáltalán nem fűződik hozzá semmilyen
előzetes elvárásom. S akkor egyszer csak megérkezik, és a semmiből válik az év
egyik legklasszabb utazásává. A mémekben ilyenkor szokták megjegyezni, hogy „és
itt most nem a könyvekről van szó”. De ebben az esetben: de. A könyvekről. Egy
könyvről. És még sok minden másról is.
James Norbury: A macska, aki zent tanított
Fordította: Laik Eszter
Csillagérték: 10
James
Norbury világa teljesen ismeretlen volt előttem, noha – most utánanézve – az
elmúlt két évben két másik könyve (Nagy Panda és Kicsi Sárkány 1-2.) is
megjelent a kiadó gondozásában. A zen és a buddhista tanok tekintetében pedig
szintén nem rendelkezem olyan széleskörű olvasottsággal, ami ne szorulna
további bővítésre.
A
macska, aki zent tanított a bloggertársak felfedezése nyomán került a figyelmem
homlokterébe. A cím nyilvánvalóan megfogott, a fülszöveg rövid áttekintése után
pedig végül a könyv mellett döntöttem – és egyébként a megérkezést követően
viszonylag gyorsan sorra is vettem. Méghozzá egy olyan punnyadós, világvége
hangulatos délutánon, amikor valahogy még a napsütés is szürkének tűnt. Néha
beütnek azok a bizonyos órák, mikor hiába minden terv, ötlet és motiváció, nem
találom a helyem a világban. Vagy egyáltalán: mintha magamat nem találnám úgy
egyáltalán. Az a különösen „szuper” ezekben a (jó esetben) órákban, hogy
semmire nem tudok koncentrálni. Ezért is különösen bátor vállalkozás ilyenkor
olvasásba kezdeni. És ezért is különösen nagy dolog, ha egy könyv ilyenkor
legalább egy picit leköt: nemhogy beránt és visz magával.
„A
probléma, amivel épp most nézel szembe, végül hozhat számodra valami pozitívat
is,
és ennek a tudata átsegíthet a gondokon.”
Vegyük
sorra! A könyvet kezembe véve picit olyan érzésem volt, mintha nem is 2023-as
kiadványt szorongatnék, hanem valami sokkal régebbi, mások által már sokat
olvasott kötetet – és ezt mindenféle szakrális felhang nélkül, maximálisan
pozitív benyomásként tartom fontosnak megjegyezni. A cím szelíden és aranyosan
világít (kicsit talán, mint a macska szeme, mikor a sötétben a reflektor fénye
ráesik – de nem akarok többet belemagyarázni, mert a végén még azt gondoljátok,
valamiféle hókuszpókusz lengi át a gondolataimat, pedig…). A könyv nyitása
közben picit el is gondolkodtam, hogy vajon mi a szösz lehet az a történet, ami
az egyszerű és nagyszerű borító alatt lapul. Rögtön a belső lapokon egy nagyon
izgalmas illusztrációpáros lapul az éjszaka sötétjéről és a napkelte
világosságáról, ami picit egyrészt a „minden mindennel összefügg” és a „minden
csak nézőpont kérdése” gondolatiságát vetette el a fejemben. A történetbe érve
első körben inkább a képi megjelenítésé a főszerep, melyeket egy-egy rövid, de
jól irányzott és körülhatárolt mondat kontextualizál. Ezzel egyértelműen a
belső világot, a belső megélést és az olvasó képzeletét igyekszik előhívni a
szerző (aki jegyezzük meg gyorsan: a könyv illusztrátora is egyben). A sztori
elején megismerkedünk a Macskával. Sőt, rögtön mellé is szegődünk és
bekapcsolódunk egy párbeszédbe, mely közte és a Patkány közül zajlik. A Macska
célja egyértelmű: megérteni a világot, megtalálni a békességet és az
elfogadást. Ezen az úton tarthatunk a Macskával és találhatjuk magunkat olyan
szituációkban és szegődhet mellénk rövid időre az erdő állatainak egész sora a
saját problémájukkal, melyek megoldásához a belső béke, a tapasztalat és az
elfogadás adja a legcélravezetőbb tanácsokat.
„Könnyebb
úgy tanulni, ha belátod,
hogy
az élet folyton tanítani próbál neked valamit.”
Nehéz
– és azt hiszem, nem is tudnék kiválasztani egy olyan jelenetet, ami igazán
meghatározó volt számomra, s talán nincs is különösebb szükség egyébként arra,
hogy rangsoroljuk, hogy a Macska Farkaskölyökkel, Majommal, Nyúllal, Hollóval,
Sárkánnyal, Teknőssel, Tigrissel vagy Kiscicával való találkozása okozott-e
maradandóbb élményt vagy „nagyobb felfedezést” számomra. Egyrészt azért, mert
szerintem maga a kiadvány úgy, ahogy van kompakt és egész. Másrészt pedig
azért, mert – az előzőek ellenére és mindazokkal együtt – a történetekbe bújt
tanítások külön-külön is tökéletesen megállják a helyüket, hiszen olyan
általános külső-belső vívódásokra irányítják a figyelmet, melyek nem
(feltétlenül) egyszerre csúcsosodnak ki az életünkben, de valahogy mégis mindig
velünk vannak. Vajon, ha hagyunk időt az elcsendesedésre, másként látjuk saját
magunkat, az örömeinket és a problémáinkat? Minden bizonnyal. De mikor van az a
pont, mikor ez a tanítás a „legjobbkor” jöhet? Van ennek pontos időpontja? Ez
már kevéssé valószínű. Vajon, ha mindig másra és másra vágyunk, mikor leszünk
elégedettek? S vajon tényleg meg kell-e érkeznünk egy valós, földrajzilag jól
behatárolható helyre, hogy megtaláljuk a belső békénket? Egyedül egy fa tetején
ülve jár át minket a világmindenség?
„Szerintem
úgy van ez, Holló barátom, hogy olykor, amit rossznak vélünk, jól végződik,
amire meg mindig is vágytunk, néha a kárunkra lesz.”
Ha
jól sejtem, a fentiekből kirajzolódott már, hogy A macska, aki zent tanított
meghatározó olvasmányként tud működni. Meghatározó olvasmányként és élményként.
Ehhez az élményhez pedig a tanításokon kívül a képi világ is mindenképpen
hozzájárul, kéz a kézben jár a Macska utazásával. Különösen szerettem, hogy a
megjelenítés változatos: a színes képeket olykor skiccek váltják, majd
akvarellhatású festmények. A szerző és illusztrátor tökéletesen komponálta meg
a művet, az érzelmek megjelenítését, a szín- és eszközvilágot. A Macskával tett
hosszú barangolások végén érdemes a szerzői utószót is elolvasni, ami további
adalékul szolgál az olvasottak és a kötet összeállítását illetően. Akad azért
néhány olyan elem, amit picit sajnálok: egyrészt, hogy a buddhista zen
tanítások jelképrendszerét nem ismerem. Pedig gyanítom, hogy ezek további
többletjelentéssel ruháznák fel a történeteket. A másik pedig, hogy a
kiadványhoz nem tartozik egy melléklet. Az az igazság ugyanis, hogy a kötet
csaknem akármelyik oldalát el tudnám képzelni a falamon vagy a naplóm
mottójaként egy kártyán. A macska, aki zent tanított ugyanis a maga szelíd
egyszerűségében és békéjében ragadja meg a hétköznapokat, világít rá a
túlgondolásainkra. S annak ellenére, hogy hétköznapi dolgokat vonultat fel, nem
sztereotipizál, nem bántóan fedd, hanem vezet. Kiemelt helyen szerepel az idei
olvasmánylistámon, boldogsággal tölt el, hogy rábukkantam James Norbury
világára. Köszönöm!
Blogturné Klub
James
Norbury illusztrált történetei egyszerre bölcsek és kedvesek. Nagy Pandát és
Kicsi Sárkányt már bemutattuk nektek korábban két kötet kapcsán is, most pedig
egy új szereplőt, Macskát fogadjuk társunkul zen kalandozásaink során.
Játszatok velünk, hogy esélyetek legyen megnyerni a kiadó által felajánlott
példányt.
A turné állomásai
11.22. Boktastic Boglinc
11.23. Hagyjatok!
Olvasok!
11.24. Csak olvass!
11.25. Fanni’s Library
11.26. Szembetűnő
11.27. Dreamworld
11.28. Readinspo
11.29. Könyv és más
Nyereményjáték
Ebben
a játékunkban könyves cicák nyomába eredünk. A feladatotok nem lesz más, mint
minden állomáson megnézni az ott található képet, majd kitalálni és beírni a
Rafflecopter megfelelő sorába, mi a neve az adott macskának.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
A feladvány:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése