Sokat tanakodtam, hogy bő másfél hónappal a Könyvhét után van-e még létjogosultsága egy könyvheti beszámolónak…hiszen egyébként a közösségi oldalaimon osztottam meg néhány dolgot a napi eseményekről, tettem fel képet a dedikálásokról (az instagramon a fókuszban is végig tudjátok böngészgetni a fotókat). Aztán arra gondoltam, hogyha már 2016 óta először jutottam el erre az eseményre, akkor akár több hónappal később is érdemes lehet egy rövidebb visszaemlékező élménybeszámoló-összegzést kerekíteni, nemhogy egy hónappal később.
Mint
említettem, 2016-ban jártam legutóbb a Könyvhéten, az volt az első alkalom is –
ráadásul több, mint jól sikerült, úgyhogy tényleg nagyon vártam, hogy végre
rászánjam magam egy újabb utazásra. A szombati napra böktem rá. Igen,
valószínűleg ez a legzsúfoltabb az egész eseményen, viszont ekkor van a legtöbb
olyan találkozási lehetőség is, ami meggyőző hatással tud lenni arra, hogy
Budapestre utazzak. Ráadásul, mivel a számomra leginkább vonzó programok
délután kezdődtek, így még a korai kelést is sikerült elkerülni. A vonatozás
egész elviselhető volt. Elhatároztam, hogy ez egy klassz nap lesz, amin az sem
változtatott, hogy útközben eleredt az eső. Ennek szerencsére Kelenföldre
érkezve semmi nyoma nem maradt.
A
könyvheti kiruccanásomat – az akkurátuson összeállított dedikálási programterv
és a könyves közeg mellett – főként a Virággal való találkozás miatt vártam.
Évek óta nem töltöttünk együtt időt – pedig mennyiszer elterveztük – és a nagy
könyves eseményeket vele szeretem a legjobban megosztani. Ez már hagyomány, ami
persze jól megtorpant több éve, de itt volt az ideje felfrissíteni. A
Vörösmarty tér felé haladva kicsit elbizonytalanodtam: hirtelen túl nagy lett a
tömeg. Mindazonáltal végülis erre készültem, így inkább az élményre igyekeztem
koncentrálni: épp elsétál mellettünk Grecsó Krisztián. A térre érve azért
némiképp elakadt a szavam és a lélegzetem: irgalmatlan zsúfoltság! A
megszámlálhatatlan pavilon és a nézelődők is egymást érik, voltak olyan standok
(nem is kevés), ahol azért kellett sorban állni, hogy körülnézhess. Igen,
rögtön megállapítottuk, hogy a Könyvhét jócskán túlnőtt a helyszínen. És akkor
a Duna-korzón még nem is jártunk.
Az
első utunk ugyanis a Maxim Könyvkiadó standjához vezetett, Szaszkó Gabriella
dedikálására igyekeztünk. Gabi könyveivel, – egyelőre – főként a
Pennington-testvérek sorozatával különleges a kapcsolatom, hiszen mindhárom
könyvet (Maradj velem, Beszélj hozzám, Vigyázz rám) megjelenés előtt
olvashattam, s a sorozat olyan fontos témát emel fókuszba, amivel olyan
formában korábban nem találkoztam, mint Gabi könyveiben. A könyvheti
dedikálásra a Beszélj hozzám és a Vigyázz rám érkezett velem, ezekbe még hiányzott
a szerzői szignó. Bár valamivel a jelzett időpont előtt érkeztünk a standhoz,
már sorba kellett állnunk, s el sem tudom mondani, mennyire örültem ennek!
Olyan jó volt látni, hogy ennyien szeretitek és olvassátok a könyveit! Azt is
nagyon köszönöm – ezúton is – Gabinak, hogy örömmel fogadta a blog
visszatérését. Ősszel pedig meglepetéssel is készülök Nektek, de ez még még titok.
Egy
óra után volt egy kis üresjáratunk, így az első tömegsokkot követően az ebéd és
az elvonulás mellett döntöttünk, hiszen a délután további része kicsit a
Vörösmarty tér és a Duna-korzó közötti ingázásról is szólt. Mint említettem, a
Vörösmarty téri standoknál sokszor a nézelődéshez is sorba kellett állni, a
Duna-korzón ez annyiban módosult, hogy néha az előrejutással is ugyanez volt a
helyzet. Így végül nem sétáltunk végig az ottani pavilonsoron, amit nagyon
sajnálok, mert a gyermekbirodalmas részek kifejezetten színesnek és izgalmasnak
mutatkoztak. Mindezek ellenére igazán örömteli volt, hogy minden Mórás és Manó
Könyves példány esetében sikerült a szerzővel is találkoznunk. Elsőként Miklya
Luzsányi Mónika Petőfi, a sztár című könyvébe került aláírás a szerzőtől és az
illusztrátortól, Oravecz Gergelytől. A Móra standjánál találkozhattam Blankával
is, akivel a korábbi években egy másik kiadó kapcsán dolgozhattunk együtt – és
remélem, hogy ez folytatódik majd a későbbiekben. Mindenesetre a rapid találkozás
is nagy öröm volt.
A
Menő és Manó Könyvek standját a délután folyamán kétszer is meglátogattuk, mert
éppen azon a héten futott be négy újdonság a Kiadóktól, így nagyon megörültem,
hogy szombatra két szerzővel is lehetőség volt találkozni – bár őszintén
szólva, nagyon ritkán dedikáltatok könyvet úgy, hogy még nem olvastam az adott
szerzőtől, de végül ezt legyőzve álltunk be első körben Ruff Orsolya
dedikálására. A londoni gyémántrablás csodálatos külsőben jelent meg (s azóta
tudom, hogy a történet is szuper, ide kattintva olvashatsz róla). A
dedikálásról a kedves beszélgetés mellett még egy gyémánttal is gazdagabban
távozhattam. A második kiszemelt dedikálásra már kissé késve sikerült
megérkezni, de csak abból a szempontból, hogy valamivel többet álltunk sorba –
viszont ez is vidám volt, hiszen harmincasként ifjúsági regények dedikálása
előtt ácsorogni nem is lehet másmilyen. Király Anikó pedig mindenkivel tündér
volt, elmondta, hogy ő is aznap találkozott A balatoni sellő fizikai valójával.
Az én példányom is kedves üzenettel és aláírással gyarapodott, én pedig azóta
egy szuper olvasmányélménnyel.
A
gyermek- és ifjúsági irodalmas dedikálások tényleg vidáman teltek, talán
ezeknek a dedikálásoknak a legszélesebb az aláírásra várakozók korpalettája.
Találkoztam fiatal és még fiatalabb olvasókkal és kicsit régebb óta fiatal
szülőkkel és nagyszülőkkel is, akik vagy kísérőként bátorították a hozzájuk
tartozó csemetéket vagy ajándékba szánva szignóztatták a könyveket. E
szempontból persze érthető is, hogy szinte minden szerző megkérdezte, hogy
saját részre lesz-e a kötet – én pedig mindenhol büszkén vállaltam, hogy ez
bizony az én olvasmányom lesz. De ha egyszer lesz, akit magammal vigyek,
megígérem, hogy vele is sorba fogok állni. Én addig is lelkes olvasója maradok
a műfajnak, újra.
S
még mindig volt, mi beleférjen a napba. A következő állomás a Jaffa Kiadó
standja volt a Vörösmarty téren, ahol Rubin Eszter dedikált. A Bagel és az
Árnyékkert kapott egy-egy kedves üzenetet és aláírást. Eszterrel szintén a
2017-es Könyvfesztiválon találkoztam utoljára, azóta is szívesen olvasok tőle
és nagyon örültem ismét a találkozásnak, annak pedig még inkább, hogy volt egy
kis időnk beszélgetni is. A Barhesz és az Árnyékkert értékelése már olvasható a blogon, melyhez a Bagel is csatlakozik majd, illetve reményeim szerint
új történeteket is olvasok a szerzőtől.
Vissza a Duna-korzóra! Szeifert Natáliát már régóta „üldözöm”, a budapesti
könyves eseményeken és a vidékieken is valahogy mindig sikeresen elkerültük
egymást, pedig a tavalyelőtti Ördögkatlan Fesztiválon is csaknem
összefutottunk. Az idei könyvheti nagy tervem volt, hogy megvalósuljon az
összetalálka. És lám, sikerült. Egy régi könyve, a Gyógyfűrész és egy új, az
Örökpanoráma tartott velem. Natival is volt egy kis időnk beszélgetni, amiért
különösen hálás vagyok.
Az
eredeti terveim szerint – a vonat indulása miatt – már hat óra előtt el kellett
volna hagynom a Könyvhetet, de a pörgős délután fényében úgy döntöttem, hogy
megfelel a későbbi vonat is a hazautazáshoz. Így elcsíphettük például az
elmaradhatatlan könyvheti esőt is – bár annyira jól időzítettük a
jégkásázásunkat, hogy fedett helyen vártuk meg, míg elhaladnak az esőfelhők. Az
eső után – kihasználva, hogy lett egy kis hely a nézelődésre –, a PIM standját
vettük célba, ahol egy klassz bögrével és egy hűtőmágnessel lettem gazdagabb.
Hat órakor Fedeles-Czeferner Dóra dedikálására siettünk a Kronosz Kiadó
standjához. Dórit már évek óta ismerem, rövid ideig még kolléganők is voltunk,
s olyan szerencsés vagyok, hogy a doktori védésem bizottságában is jelen volt tagként.
Viszont személyesen azóta sem találkoztunk, úgyhogy nagyon-nagyon vártam és
örültem, hogy végre beszélgethettünk!
Az
eltervezett programtervnek végére is értünk, az idő kezdett kellemesebb lenni,
a standoknál könnyebben lehetett nézelődni. Ekkor pillantottam meg Kiss Noémit.
Mivel az ő dedikálása is hatkor kezdődött, nem is számítottam rá, hogy oda
fogunk érni – emiatt természetesen, könyv sem volt nálam – így gyorsan
megvettem a Balatont és már igyekeztem is vissza a dedikálásra. Noémivel
2017-ben találkoztam egy pécsi Szabó Magda tematikájú konferencián, teljesen
meglepődtem, mikor mellé ülve megkérdezte, hogy ugye én a Maisch Patrícia
vagyok? Mindig nagyon felnéztem azokra az emberekre, akik ennyire jelen tudnak
lenni, hogy évekkel később is pontosan emlékeznek szituációkra, személyekre.
Szóval, nagyon kellemes meglepetés volt ez számomra!
Az
utolsó megtett körünk alatt még Pintér-Tót Barbarával is összefutottunk – a
SzemBetűNő olvasóinak ő elsősorban a Sarah’s Scribbles könyvek fordítójaként
lehet ismerős, meg persze a korábbi könyvfesztiválos beszámolókból. Ezúton is
nagyon köszönöm neki a szuper visszajelzéseket a bloghoz (a nem sorkizárt
igazítást egyelőre nem tudom elhagyni…). Tudom, a bejegyzésem irtó hosszúra
nyúlt és nagyon lelkendezősre is sikerült, de az van, hogy minden kritikai
észrevételem mellett és ellenére fürdőztem ebben a napban – és persze
iszonyatosan el is fáradtam. A hazaútra a tervem egy jó nagy alvás volt,
viszont úgy alakult, hogy a vonaton egy négyes ülés negyedik helyét kaptam, az
utastársaim pedig szintén éppen a Könyvhétről tartottak hazafelé, s szintén
Dombóvárig utaztak, úgyhogy gyakorlatilag végigcsacsogtuk a két órát….így megy
ez. Köszönöm, ha eljutottál a bejegyzés ezen pontjáig! Virág, alig várom, hogy
a Könyvfesztiválon folytassuk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése