Megkésett könyvheti élménybeszámoló – változatlan lelkesedéssel

Sokat tanakodtam, hogy bő másfél hónappal a Könyvhét után van-e még létjogosultsága egy könyvheti beszámolónak…hiszen egyébként a közösségi oldalaimon osztottam meg néhány dolgot a napi eseményekről, tettem fel képet a dedikálásokról (az instagramon a fókuszban is végig tudjátok böngészgetni a fotókat). Aztán arra gondoltam, hogyha már 2016 óta először jutottam el erre az eseményre, akkor akár több hónappal később is érdemes lehet egy rövidebb visszaemlékező élménybeszámoló-összegzést kerekíteni, nemhogy egy hónappal később.

Mint említettem, 2016-ban jártam legutóbb a Könyvhéten, az volt az első alkalom is – ráadásul több, mint jól sikerült, úgyhogy tényleg nagyon vártam, hogy végre rászánjam magam egy újabb utazásra. A szombati napra böktem rá. Igen, valószínűleg ez a legzsúfoltabb az egész eseményen, viszont ekkor van a legtöbb olyan találkozási lehetőség is, ami meggyőző hatással tud lenni arra, hogy Budapestre utazzak. Ráadásul, mivel a számomra leginkább vonzó programok délután kezdődtek, így még a korai kelést is sikerült elkerülni. A vonatozás egész elviselhető volt. Elhatároztam, hogy ez egy klassz nap lesz, amin az sem változtatott, hogy útközben eleredt az eső. Ennek szerencsére Kelenföldre érkezve semmi nyoma nem maradt.

A könyvheti kiruccanásomat – az akkurátuson összeállított dedikálási programterv és a könyves közeg mellett – főként a Virággal való találkozás miatt vártam. Évek óta nem töltöttünk együtt időt – pedig mennyiszer elterveztük – és a nagy könyves eseményeket vele szeretem a legjobban megosztani. Ez már hagyomány, ami persze jól megtorpant több éve, de itt volt az ideje felfrissíteni. A Vörösmarty tér felé haladva kicsit elbizonytalanodtam: hirtelen túl nagy lett a tömeg. Mindazonáltal végülis erre készültem, így inkább az élményre igyekeztem koncentrálni: épp elsétál mellettünk Grecsó Krisztián. A térre érve azért némiképp elakadt a szavam és a lélegzetem: irgalmatlan zsúfoltság! A megszámlálhatatlan pavilon és a nézelődők is egymást érik, voltak olyan standok (nem is kevés), ahol azért kellett sorban állni, hogy körülnézhess. Igen, rögtön megállapítottuk, hogy a Könyvhét jócskán túlnőtt a helyszínen. És akkor a Duna-korzón még nem is jártunk.

Az első utunk ugyanis a Maxim Könyvkiadó standjához vezetett, Szaszkó Gabriella dedikálására igyekeztünk. Gabi könyveivel, – egyelőre – főként a Pennington-testvérek sorozatával különleges a kapcsolatom, hiszen mindhárom könyvet (Maradj velem, Beszélj hozzám, Vigyázz rám) megjelenés előtt olvashattam, s a sorozat olyan fontos témát emel fókuszba, amivel olyan formában korábban nem találkoztam, mint Gabi könyveiben. A könyvheti dedikálásra a Beszélj hozzám és a Vigyázz rám érkezett velem, ezekbe még hiányzott a szerzői szignó. Bár valamivel a jelzett időpont előtt érkeztünk a standhoz, már sorba kellett állnunk, s el sem tudom mondani, mennyire örültem ennek! Olyan jó volt látni, hogy ennyien szeretitek és olvassátok a könyveit! Azt is nagyon köszönöm – ezúton is – Gabinak, hogy örömmel fogadta a blog visszatérését. Ősszel pedig meglepetéssel is készülök Nektek, de ez még még titok.

Egy óra után volt egy kis üresjáratunk, így az első tömegsokkot követően az ebéd és az elvonulás mellett döntöttünk, hiszen a délután további része kicsit a Vörösmarty tér és a Duna-korzó közötti ingázásról is szólt. Mint említettem, a Vörösmarty téri standoknál sokszor a nézelődéshez is sorba kellett állni, a Duna-korzón ez annyiban módosult, hogy néha az előrejutással is ugyanez volt a helyzet. Így végül nem sétáltunk végig az ottani pavilonsoron, amit nagyon sajnálok, mert a gyermekbirodalmas részek kifejezetten színesnek és izgalmasnak mutatkoztak. Mindezek ellenére igazán örömteli volt, hogy minden Mórás és Manó Könyves példány esetében sikerült a szerzővel is találkoznunk. Elsőként Miklya Luzsányi Mónika Petőfi, a sztár című könyvébe került aláírás a szerzőtől és az illusztrátortól, Oravecz Gergelytől. A Móra standjánál találkozhattam Blankával is, akivel a korábbi években egy másik kiadó kapcsán dolgozhattunk együtt – és remélem, hogy ez folytatódik majd a későbbiekben. Mindenesetre a rapid találkozás is nagy öröm volt.

A Menő és Manó Könyvek standját a délután folyamán kétszer is meglátogattuk, mert éppen azon a héten futott be négy újdonság a Kiadóktól, így nagyon megörültem, hogy szombatra két szerzővel is lehetőség volt találkozni – bár őszintén szólva, nagyon ritkán dedikáltatok könyvet úgy, hogy még nem olvastam az adott szerzőtől, de végül ezt legyőzve álltunk be első körben Ruff Orsolya dedikálására. A londoni gyémántrablás csodálatos külsőben jelent meg (s azóta tudom, hogy a történet is szuper, ide kattintva olvashatsz róla). A dedikálásról a kedves beszélgetés mellett még egy gyémánttal is gazdagabban távozhattam. A második kiszemelt dedikálásra már kissé késve sikerült megérkezni, de csak abból a szempontból, hogy valamivel többet álltunk sorba – viszont ez is vidám volt, hiszen harmincasként ifjúsági regények dedikálása előtt ácsorogni nem is lehet másmilyen. Király Anikó pedig mindenkivel tündér volt, elmondta, hogy ő is aznap találkozott A balatoni sellő fizikai valójával. Az én példányom is kedves üzenettel és aláírással gyarapodott, én pedig azóta egy szuper olvasmányélménnyel.

A gyermek- és ifjúsági irodalmas dedikálások tényleg vidáman teltek, talán ezeknek a dedikálásoknak a legszélesebb az aláírásra várakozók korpalettája. Találkoztam fiatal és még fiatalabb olvasókkal és kicsit régebb óta fiatal szülőkkel és nagyszülőkkel is, akik vagy kísérőként bátorították a hozzájuk tartozó csemetéket vagy ajándékba szánva szignóztatták a könyveket. E szempontból persze érthető is, hogy szinte minden szerző megkérdezte, hogy saját részre lesz-e a kötet – én pedig mindenhol büszkén vállaltam, hogy ez bizony az én olvasmányom lesz. De ha egyszer lesz, akit magammal vigyek, megígérem, hogy vele is sorba fogok állni. Én addig is lelkes olvasója maradok a műfajnak, újra.

S még mindig volt, mi beleférjen a napba. A következő állomás a Jaffa Kiadó standja volt a Vörösmarty téren, ahol Rubin Eszter dedikált. A Bagel és az Árnyékkert kapott egy-egy kedves üzenetet és aláírást. Eszterrel szintén a 2017-es Könyvfesztiválon találkoztam utoljára, azóta is szívesen olvasok tőle és nagyon örültem ismét a találkozásnak, annak pedig még inkább, hogy volt egy kis időnk beszélgetni is. A Barhesz és az Árnyékkert értékelése már olvasható a blogon, melyhez a Bagel is csatlakozik majd, illetve reményeim szerint új történeteket is olvasok  a szerzőtől. Vissza a Duna-korzóra! Szeifert Natáliát már régóta „üldözöm”, a budapesti könyves eseményeken és a vidékieken is valahogy mindig sikeresen elkerültük egymást, pedig a tavalyelőtti Ördögkatlan Fesztiválon is csaknem összefutottunk. Az idei könyvheti nagy tervem volt, hogy megvalósuljon az összetalálka. És lám, sikerült. Egy régi könyve, a Gyógyfűrész és egy új, az Örökpanoráma tartott velem. Natival is volt egy kis időnk beszélgetni, amiért különösen hálás vagyok.

Az eredeti terveim szerint – a vonat indulása miatt – már hat óra előtt el kellett volna hagynom a Könyvhetet, de a pörgős délután fényében úgy döntöttem, hogy megfelel a későbbi vonat is a hazautazáshoz. Így elcsíphettük például az elmaradhatatlan könyvheti esőt is – bár annyira jól időzítettük a jégkásázásunkat, hogy fedett helyen vártuk meg, míg elhaladnak az esőfelhők. Az eső után – kihasználva, hogy lett egy kis hely a nézelődésre –, a PIM standját vettük célba, ahol egy klassz bögrével és egy hűtőmágnessel lettem gazdagabb. Hat órakor Fedeles-Czeferner Dóra dedikálására siettünk a Kronosz Kiadó standjához. Dórit már évek óta ismerem, rövid ideig még kolléganők is voltunk, s olyan szerencsés vagyok, hogy a doktori védésem bizottságában is jelen volt tagként. Viszont személyesen azóta sem találkoztunk, úgyhogy nagyon-nagyon vártam és örültem, hogy végre beszélgethettünk!

Az eltervezett programtervnek végére is értünk, az idő kezdett kellemesebb lenni, a standoknál könnyebben lehetett nézelődni. Ekkor pillantottam meg Kiss Noémit. Mivel az ő dedikálása is hatkor kezdődött, nem is számítottam rá, hogy oda fogunk érni – emiatt természetesen, könyv sem volt nálam – így gyorsan megvettem a Balatont és már igyekeztem is vissza a dedikálásra. Noémivel 2017-ben találkoztam egy pécsi Szabó Magda tematikájú konferencián, teljesen meglepődtem, mikor mellé ülve megkérdezte, hogy ugye én a Maisch Patrícia vagyok? Mindig nagyon felnéztem azokra az emberekre, akik ennyire jelen tudnak lenni, hogy évekkel később is pontosan emlékeznek szituációkra, személyekre. Szóval, nagyon kellemes meglepetés volt ez számomra!

Az utolsó megtett körünk alatt még Pintér-Tót Barbarával is összefutottunk – a SzemBetűNő olvasóinak ő elsősorban a Sarah’s Scribbles könyvek fordítójaként lehet ismerős, meg persze a korábbi könyvfesztiválos beszámolókból. Ezúton is nagyon köszönöm neki a szuper visszajelzéseket a bloghoz (a nem sorkizárt igazítást egyelőre nem tudom elhagyni…). Tudom, a bejegyzésem irtó hosszúra nyúlt és nagyon lelkendezősre is sikerült, de az van, hogy minden kritikai észrevételem mellett és ellenére fürdőztem ebben a napban – és persze iszonyatosan el is fáradtam. A hazaútra a tervem egy jó nagy alvás volt, viszont úgy alakult, hogy a vonaton egy négyes ülés negyedik helyét kaptam, az utastársaim pedig szintén éppen a Könyvhétről tartottak hazafelé, s szintén Dombóvárig utaztak, úgyhogy gyakorlatilag végigcsacsogtuk a két órát….így megy ez. Köszönöm, ha eljutottál a bejegyzés ezen pontjáig! Virág, alig várom, hogy a Könyvfesztiválon folytassuk!