A Bánlaky család évszázados története

Családtörténeteket olvasni és írni izgalmas. Felderíteni a múlt családjainak normarendszerét, működési mechanizmusát, megfigyelni, hogy a világtörténelem – a nagy egész – hogyan alakította a kisebb közösségek életét, hogyan reagáltak a változásokra mind-mind tanulságként szolgálhat a jelen számára.

László Boglárka: A Bánlaky-örökség

Libri Könyvkiadó, 2023, 584 oldal

Csillagérték: 7

Hiszen nincsenek-e itt velünk is a generációs különbözőségek? Nem befolyásolja-e a társadalmi normarendszer, a „mit szólnak mások” az egymáshoz való viszonyunkat, akár családon belül is? Persze, a közeg és a lehetőségek némiképp módosultak, de az emberi természet valahogy mégis örök. A családregényeket – legyenek azok fiktív vagy valós famíliákról szólók – a fentiek miatt is szeretem forgatni. Ilyenkor akaratlanul is előbújuk belőlem a naiv olvasó, aki rácsodálkozik a jelen párhuzamaira, a megoldási stratégiákra, miközben figyelemmel követi a történelem alakulását.

László Boglárka fiktív családregénye a fenti analógián is működve igyekszik megteremteni és hiteles történelmi keretbe ágyazni a történetet, melyhez a kötet elején még egy, a Bánlaky, Gyulavári, Zsadon (és egyéb) családok kusza ágaiból álló családfát is megalkotott. A Bánlaky-család és uradalmának történetébe a boldog békeidők utolsó évtizedeiben, a 19-20. század fordulóján kapcsolódunk be. Az első Bánlaky, akivel megismerkedünk gróf Bánlaky Pál, akinek halálát követően legkisebb fia, Bálint örökli a baravári kastélyt a hozzá tartozó birtokkal együtt. A regény egészét tekintve az ő kettejük generációja volt, ami igazán magával ragadott – elsősorban a korszak lüktetése és a társadalmi berendezkedés okán. A cselekményfolyam és a történet alakulása szempontjából jó ötletnek gondolom a személyzet és az uradalom lakóinak és azok szerepének bevonását, hiszen az ő sorsuk lényegében együtt formálódott a gróf családjával, melyet az elbeszélő egyéb fondorlatokkal fűzött még szorosabbra.  A modernizáció híveként feltűnő Bánlaky gróf és kissé csodabogár megítélése, illetve ennek hatása a barátságaira és a házasságára volt a “kedvenc generációm”. A többgenerációs történet szereplői egyébként minden esetben hitelesek, a maguk örömeivel és sebeivel, jó és rossz döntéseikkel egyaránt képesek arra, hogy érzelmeket váltsanak ki, cselekedeteik és azok mozgatórugói sok esetben idomulnak az adott időszak szelleméhez, társadalmi gondolkodásához. Ami e szempontból viszont fura, hogy az elbeszélői jelen karakterei igen felszínesek. Emellett akadnak nem túl egyedi megoldások, illetve intertextualitások az elbeszélői múlt egyéb jellegzetes és/vagy meghatározó irodalmi műveivel, mint a lesérült gróf esete, mely erőteljesen hajaz a Lady Chatterley szeretőjére (ami egyébként a későbbiekben konkrétabban is előkerül a könyvben).

„Nem mindenkinek adatik meg az igazi nagy szerelem, ami az évek elteltével nem halványodik, 
hanem éppen ellenkezőleg, egyre erősebbé válik.”

Az elbeszélés nem lineárisan halad, az egyes idősíkok váltják egymást, ami számomra körülbelül a regény feléig kevésbé volt zavaró. Sőt, igazából pont a váltások miatt nagyjából az elején azért sikerül(het) összelegózni, hogy ki kinek a kicsodája lesz az ezredforduló felé közeledve (az olvasói tévedés jogát fenntartva). Azonban az idősíkok keveredése a cselekménnyel haladva egyrészt kissé okafogyottá válik, másrészt pedig felesleges ismétlésekhez vezet, ami kizökkentheti az olvasót és bezavar a cselekményfolyamba is. Fura, hogy ezeken a szerző és a szerkesztő is átsiklott. Engem nagyjából itt vesztett el egyébként a történet – nem is kevés időre, hiszen áprilisban kezdtem az olvasást és egészen júliusig nem nagyon tudtam rávenni magam a folytatásra, s ezáltal vált kissé ellentmondásossá az egész regény.  Az ismétlődéseknek tudom be azt, hogy a századközepi és az elbeszélői jelen kissé vontatottabban halad a regény nagyjából felétől a végéig. 

„A nyár szép, a fiatalság szép, és tulajdonképpen az élet is az.”

Összességében azt gondolom, hogy a Bánlaky-örökség szépen vezeti végig az olvasót a második évezred utolsó évszázadának magyar történelmén egy családtörténet szemüvegén keresztül. Az elbeszélés szabad utat enged annak, hogy az olvasó általános következtetéseket, igazságokat és párhuzamokat vonjon az emberi döntések, a romantikus kapcsolatok (párválasztás, hűség, megcsalás) között. A történelem politikai relációban kevéssé jelenik meg hangsúlyosan, a morális kérdéseket elsősorban „családi körben” tárgyalja a történet, rávilágítva arra, hogy eleink jó vagy rossz döntései mennyire határozzák meg a jelenünket, hogy választásaink adott esetben nem csak egy életre szólnak, hogy minden mindennel összefügg – és hogy a világ sose lesz elég nagy ahhoz, hogy ezek elől elbújjunk. Lényegében ezt a szerepet/feladatot vállalja a regény, aminek tulajdonképpen megfelel. Az elbeszélés stílusa lehetővé teszi a kötettel való gördülékeny haladást és a cselekmény könnyed befogadását (az ezzel kapcsolatos ellentmondásokra fentebb kitértem). A történet megalkotásában elvitathatatlan a szerző lelkesedése és elköteleződése, ez minden oldalon érezhetően jelen van.