A görög drámák női dimenziója - Pénelopé története. Margaret
Atwood neve számomra garancia a jó szórakozáshoz. Teljesen be tudnak
szippantani a nagyregényei, a finoman kidolgozott történetszálai – és az, hogy
ezeket kezdetben összegubancoltan kapom meg tőle, s mintegy ködös erdőben
botorkálva, a gubancköteget a kezemben tartva valahogy mégis sikerül
kikecmeregni a napfényes tisztásra. Az írónő történetei általában egésznapos
elfoglaltságot jelentenek számomra, jó előre kiválasztom az alkalmat, mikor
bekuckózva végig tudom egy-egy könyvét olvasni.
Margaret Atwood: Pénelopeia
Fordította: Géher István
Csillagérték: 10
Úgyhogy
igencsak meglepődtem, mikor kezembe vettem a Pénelopeiát – már a kiadói oldalon
is kikerekedtek a szemeim, hogy mindössze 196 oldalról van szó. Meggyőződésem
volt, hogy elírás, de nem! Lássuk, mennyiben más – ha más – egy rövidebb
lélegzetű történet a szerzőtől és (lelövöm a poént) miért szerettem olyan
nagyon Pénelopé történetét.
Kezdhetném
azzal az elitista felütéssel, hogy a görög drámák, mítoszok, a klasszikus
műveltség a mindennapjaim részét képezik, és természetesen Homérosz valamely
írása mindig a táskámban lapul, de – igen, kitaláltátok – ez közel sincs így. A
mítoszokat ugyan hellyel-közzel ismerem, de azt hiszem, a közoktatási gyakorlat
a maroknyi lelkesedésem is elhessegette az Odüsszeia és társainak olvasásától.
A Pénelopeiát tehát abszolút Atwood miatt választottam, a történettel haladva
azonban egyre inkább megerősödött bennem, hogy a görög drámák befogadásával
szembeni minden tiltakozásom ellenére, bizony ismerem ezeket a történeteket,
hősöket. Atwood által azonban teljesen más perspektívában és nézőpontból tudtam
megvizslatni a klasszikusokat és a történet végére az is egyértelművé vált
számomra, hogy mi nehezítette számomra az eddigiekben a befogadást.
„Most,
hogy meghaltam, már mindent tudok.”
A
Pénelopeia címválasztása sokat sejtető és zseniálisan üti le a kézenfekvő
Odüsszeia-párhuzamot. Atwood ugyanis – ahogy fentebb is láthattátok – a görög
tragédiák műfaját és történeteit idézi meg a regényben, az eddig ismeretlen és
teljesen újszerű női nézőpontból elmesélve a már ismert történeteket. Vagyis: a
homéroszi Odüsszeusz története a feleség, Pénelopé elbeszélésében, saját
megélései által kerül bemutatásra. A női dimenzió újszerűsége mellett
ugyanakkor a mesélő (Pénelopé) szándéka, hogy a róla évezredek során kialakult
hűséges feleség, valamint az intelligens és állhatatos nő eszményképét
árnyalja, újrapozícionálja. Atwood célja tulajdonképpen a színes, ám –
szerintem – sokszor statikus női karakterek élővé tétele. A történet olvasása
közben végig azon gondolkodtam, hogy hogyan emlékszem (ha egyáltalán emlékszem)
a tragédiák női szereplőire…eseménytelen életüket a szerzők általában
elintézték néhány kívánatos „női tulajdonság” felaggatásával: a szép, okos,
ármánykodó, állhatatos, hűséges tulajdonságok tetszőleges elegyével már el is
készült a görög tragédiák sematikus nője, aki akár évtizedekig vár férjére, aki
általában szanaszét csalja és minden hülyeségbe belemegy, csak hogy kiélje
magát – természetesen a körülmények összjátékát okolva. A nő pedig csak vár,
kérők sorát utasítja el, vár, hűséges, vár, állhatatos, vár, intelligens, vár, okos,
vár.
„Azt
gondoljátok, hogy jó lenne a gondolatokban olvasni? Gondoljátok meg!”
A
Pénelopeiával eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha
bekukkanthatnánk a „kulisszák” mögé, mi történt Pénelopéval Odüsszeusz
megismerése előtt, hogyan élte meg a házasságot – férjével és férjét várva,
milyen cseleket eszelt ki és hogyan vélekedett a világról, milyenek voltak a
nők mindennapjai. Ekként jelenik meg a kamaszfiával hadakozó édesanya, vagy a
nők közötti féltékenység számos formája (a szebb, a gondoskodóbb, a fiatalabb,
a mindent jobban tudó), mindez pedig az Atwoodtól nem ismeretlen önreflektív,
humoros-gunyoros, abszolút szórakoztató formában. Nem marad hang nélkül a
tizenkét szolgálólány sem, ugyanis Pénelopé története mellett megelevenedik és
új értelmet nyer az ő jelentőségük is. A görög drámákat idéző kórus szerepét
foglalják el a műben, a huszonnégy fejezetből tíz alkalommal megszakítva a
Pénelopé monologizálását közlő fejezeteket.
„Az
istenekben volt valami gyerekesség, vásott kópéság. Most már mondhatom ezt,
mert nincs többé testem, túl vagyok ezen a szenvedésen, és az istenek különben
sem figyelnek. Szerintem alszanak. Mostani világotokban már nem kell tartani a
látogatásuktól, mint a régieknek, hacsak nem drogoztok.”
A
görög drámák stílusát és karaktereinek sorát tovább szövi a szerző, mikor az
évezredes művekből már jól ismert istenek és karakterek (különös tekintettel
Pénelopé szüleire és unokatestvérére, Helénére, illetve fiára, Télemakhoszra)
is megelevenednek. A történet abszurd-burleszk jellegét erősíti, mikor az
elbeszélő kilép a dráma világából és ironikus-szarkasztikus megjegyzéseket tesz
az őt körülvevő környezetre, a saját társadalmára, s egyúttal összeveti azt a
„mi” világunkkal. Ez a jelleg csúcsosodik ki a történet záró szakaszában is,
mikor hirtelenjében egy kétezres évekbeli tárgyalóteremben találjuk magunkat.
Nagyon izgalmas vállalkozás az Odüsszeia morális-erkölcsi kérdéseit a jelen
világában értelmezni és egy kicsit eltöprengeni rajtuk az elbeszélő társaságában.
„…alantas
művészet ez a történetmondás. Művelői vénasszonyok, vándorkoldusok, vak
énekesek, szolgálólányok, gyerekek – olyan népek, akiknek van ideje.”
A
Pénelopeia nagyon szórakoztató, sokszor elgondolkodtató olvasmány volt
számomra. Nagyon szerettem, hogy az elbeszélő alapvetésnek vette, hogy
tűpontosan képben vagyok Homérosz, Szophoklész műveivel és a görög mitológia
minden elemével, mindeközben pedig türelmesen várta, hogy kapcsolódjak és
néhány elejtett megjegyzéssel segítette a tájékozódásomat. Nagyon izgalmas volt
a női dimenzióval való játék – gyakorlatilag végre sikerült magam megtalálni
egy kicsit a görög klasszikusok világában. Nem éreztem azt a kényszerítő
érzést, hogy „értened kell” a tragédia magasztosságát és „azonosulnod kell” a
kultúrkörrel. Mindazonáltal a „feminista Pénelopé” roppant magával ragadó
mesélő volt, szóval örülök, hogy „ő” vezetett végig a történeten.
Blogturné Klub
A
fantasztikus Margaret Atwood, A szolgálólány meséje és más kedvencünk szerzője
ezúttal az ókori görög mitológia világába kalauzol el bennünket. Úgy gondolja
ugyanis, hogy Odüsszeuszt már épp elegendő ideig dicsőítettük, és most a
felesége, Pénelopé is megérdemel egy saját történetet. Hallgassuk ezt meg
együtt!
A turné állomásai
04.11.
Sorok Között
04.12.
Spirit Bliss Sárga könyves út
04.14.
Könyv és Más
04.16.
A Szofisztikált Macska
04.18.
Utószó
04.20.
Szembetűnő
04.22.
Readinspo
Nyereményjáték
Mivel
a könyvünk görög mitológiai alakokon alapul, játékunk főszereplői is ők
lesznek. Feladatotok, hogy a rövid leírások alapján kitaláljátok, kire
gondoltunk az adott állomáson.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
A feladvány:
A
halhatatlanság elérése érdekében 12 próbát állt ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése