Könyveken innen, bombákon túl

Nem lehet eleget beszélni a 20. század traumáiról. Azt tartják, két generációval él a háborútól való félelem és az értelmetlen öldöklés össztársadalmi elvetése. Az utána érkező generációnak már nincs személyes élménye és emléke róla. 

 

Kate Thompson: A remény könyvtára

Libri Könyvkiadó, 2023, 480 oldal

Fordította: Palásthy Ágnes

Csillagérték: 10

Ezért is tartom kiemelten fontosnak a történelemtanítást és a vitakészséget (amihez persze szükségeltetik a kritikus gondolkodás és némi alapműveltség is az önálló gondolatok megfogalmazásához és a komplex világlátáshoz). Ha viszont körülnézünk: mintha még mindig nem beszélnénk eleget róla. Vagy beszélünk, csak a tudatig nem jut el? 

Mert csak mással történhet meg, ide nem ér el a baj. Hiába dúlnak még ebben az órában is tökéletesen értelmetlen (ideológiai, politikai) harcok, hiába halnak meg százak és ezrek, valahogy olyanok vagyunk, mint a rossz gyerekek, akik addig mutogatnak és közelednek a tűz felé, míg az meg nem égeti őket. És jó esetben: valóban csak az ujjhegy pirul meg. Miért nem állunk meg addig, amíg még nem késő? Kate Thompson regénye ugyan történelmi fikció, de a környezet és maga a remény könyvtára is létező helyszín, ahol olyan emberi sorsokat sodornak össze a történelem viharai, melyek a ma emberének is fontos üzenettel szolgálhatnak.

„Az ember kétszer hal meg. Egyszer, amikor a szíve nem dobog tovább, 

és másodszor, amikor utoljára mondják ki a nevét.”

A remény könyvtárának története az 1940-es évek Londonjába vezeti az olvasót, kísérőül pedig egy vérbeli könyvtáros, Clara és az ő története lesz a segítségünkre. Ahogy azt sejthetjük, sem Clara, sem a könyvtár helyszíne nem hétköznapi. A könyvtár ugyanis egy óvóhelyként kialakított metróalagútban található. A Benthal Green-i Könyvtár lebombázását követően a föld alá menekíti a gyűjteményt, s háború vészterhes időszakában könyvklubot működtetett és állandó menedéket nyújtott a borzalmak elől menekülők számára. Clara pedig mindehhez – még a furcsa vezetőváltás még furcsább meglátásai ellenére is – tökéletes miliőt biztosított, egy várbeli könyvtáros sokoldalúságával fűszerezve. Persze, nem volt ezzel egyedül, hiszen legjobb barátnője, Ruby ugyanúgy tüsténkedett a könyvtárba térők eligazításában. A könyvtár végül nem csupán egy helyet, de igazi közösséget jelentett és a közösséghez való tartozás élményét adta meg az állandó olvasók számára, akik között a gyerekek éppúgy megtalálhatóak voltak, mint a felnőttek. Clara története mellett az ő mindennapjaikba és sorsukba is betekintést enged a történet.

„Miközben felnőttem, megtanultam elviselni azt a közfelfogást, hogy ha egy lány sokat olvas, akkor kissé természetellenesnek számít, sőt deviánsnak.”

Kate Thompson regénye rendkívül sokrétű, s a cselekményfolyammal előrehaladva ezek a rétegek újabb és újabb árnyalatukat mutatják meg. Mégis: egyetlen egyszer sem éreztem azt, hogy a történet sokat fog, de keveset markol. Mindehhez nyilvánvalóan elengedhetetlen a szerző zsenije, ahogy jó érzékkel és jó ízléssel, tapintattal és éleslátással közeledik az egyes témák és problémakörök felé. Az első persze Clara története. A fiatal özvegyé, aki férjét a háborúban vesztette el. A halálesetet valami megmagyarázhatatlan és kimondatlan köd lengi körbe, de – ahogy akkoriban mindenki – olvasóként is elkönyveltem, hogy a személyes tragédiákat nem kell firtatni; ha az adott személy megbízik benned, el fogja mondani. Ez a regényben sincs másként. Clara nem szórja ki a lapjait azonnal, magának és az olvasónak is ad elegendő időt – és ezt különösen kedveltem benne. Ruby egy picit Clara ellenpólusaként is működik, sokkal harsányabb és szabad szemléletű. Legalábbis látszatra. A kettejük kis kompániája nagyon jól működteti nem csupán a földalatti könyvtárat, hanem magát a cselekményfolyamot is. Mielőtt egyikük elfáradna, megérkezik a másik.

„Az emberek könyvek nélkül olyanok, mint a házak ablakok nélkül.”

A szerző nem spórolta meg azt sem, hogy a könyvtáros kisasszonyok mellé karakteres mellékszereplőket alkosson. A gyerek karaktereket különösen kedveltem, Marie és Beatty rögtön a cselekményfolyam elején feltűnik, ekkor ugyan még nem egyértelmű, hogy mi lesz az ő szerepük a történetben, viszont ez a lebegtetés izgalmas fűszerként lengi be az egész regényt. S talán tényleg ebben áll a történet legnagyobb varázsa: a lebegtetésben. Mert valahol belül mélyen érezheti az olvasó, hogy a történetmorzsák és a karakterek nem céltalanul kóricálnak a sztoriban, azoknak bizony – legyenek konkrét karakterek vagy témák – igenis megvan a betonbiztos helyük a kirakósban, és – némi átkötéssel élve – akkor és ott fognak robbanni, ahol és amikor kell.

„A könyvtár több, mint a benne levő könyvek. 

Olyan hely, amely megváltoztathatja a nők életét.”

Kate Thompson regénye gyönyörűen építkezik, sok témába belekóstol. A PTSD direkt és indirekt módon is szerepet kap a történetben, de a hátország olyan komplex és egyéni megélései is fényt kapnak, mint a nők elleni erőszak vagy a családon belüli bántalmazás. A könyvtár kiváló terep az emberi sorsok és egyéni problémák – és gyakorta azok megoldásainak – találkozására. E téren nagyon erős a pedagogikum megjelenése a történetben, a meseolvasás fontosságától kezdve, az olvasástanításon keresztül egészen a születésszabályozás témájáig. Így vagy úgy, témák sokasága és a generációk mindegyike érintetté válik. És persze ott van az öröm és a remény, ami minden viszontagságon igyekszik átviláglani és utat törni magának. Ennek fényében pedig az elbeszélő egy csipet romantikával is meghinti a történetet, igazán klassz férfi karakterek kíséretében és a család, valamint családalapítás is szélesebb spektrumon jelenik meg. A könyv további nagy erénye, hogy nagyon olvasmányos, szép nyelvezettel és jó fordítással kerül a kezünkbe. A szerző egyáltalán nem spórolta meg a munkát, minden fejezetet egy könyvtárostól származó idézettel indít, mely a könyvtároslét és az olvasás további perspektíváit villantja fel, s szintén tetszett az a kerettörténet, a prológus és az epilógus, melyben az egész regény megjelenik. Ugyancsak figyelemreméltó az a kutatómunka, melyet Thompson a könyvtár történetével kapcsolatban végzett, ami pedig mindezek mellett a legnehezebb lehetett számára (legalábbis úgy vélem), hogy ezt a temérdek információt ne a történetbe szuszakolja bele mindenáron, hanem mintegy kiegészítő tanulmányként közölje a kötet végén. Ezért ismét külön piros pont. Nem is tudom, mennyit oszthattam már ki. De az az igazság, hogy A remény könyvtára hihetetlenül és csodálatos módon meglepett. A mérték, az ízlés vezeti az elbeszélő sorait, ennek köszönhetően pedig nem csupán küllemében, de tartalmában is egy fantasztikus, reményt adó történet kerül az olvasó kezébe.

Blogturné Klub

Kate Thompson regényében egy kis óvóhelyen működő könyvtár kerül a középpontba és az azt kezelő könyvtárosok. Londonban a háború idején igencsak fontos szerepet kaptak a könyvek és az olvasás, s a Libri Kiadó által megjelenített kötet bár fikció, de rengeteg történelmi tényen alapul. Tartsatok bloggereinkkel, hogy megismerkedjetek a kis háborús könyvtár mindennapjaival, s ha velünk tartotok megnyerhetitek a kiadó által felajánlott könyvet is.

A turné állomásai

10.09. Olvasónapló
10.11. Readinspo
10.13. Csak olvass!
10.15. Könyv és más
10.17. Szembetűnő

Nyereményjáték

Mivel a regényben minden fejezetet egy könyvtárakról szóló idézettel indítanak, a játékunkban is ilyeneket találtok. Megfejtésként az idézet szerzőjét írjátok be a Rafflecopter megfelelő sorába.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

A feladvány:

„De hát köztudott, hogy a könyvtárakban, már a babiloniban vagy az alexandriaiban is, mindig egy különleges emberfajta dolgozott – akik számára a könyv maga az Úristen.”