Nem
lehet eleget beszélni a 20. század traumáiról. Azt tartják, két generációval él
a háborútól való félelem és az értelmetlen öldöklés össztársadalmi elvetése. Az
utána érkező generációnak már nincs személyes élménye és emléke róla.
Kate Thompson: A remény könyvtára
Fordította: Palásthy Ágnes
Csillagérték: 10
Ezért
is tartom kiemelten fontosnak a történelemtanítást és a vitakészséget (amihez
persze szükségeltetik a kritikus gondolkodás és némi alapműveltség is az önálló
gondolatok megfogalmazásához és a komplex világlátáshoz). Ha viszont
körülnézünk: mintha még mindig nem beszélnénk eleget róla. Vagy beszélünk, csak
a tudatig nem jut el?
Mert
csak mással történhet meg, ide nem ér el a baj. Hiába dúlnak még ebben az
órában is tökéletesen értelmetlen (ideológiai, politikai) harcok, hiába halnak
meg százak és ezrek, valahogy olyanok vagyunk, mint a rossz gyerekek, akik
addig mutogatnak és közelednek a tűz felé, míg az meg nem égeti őket. És jó
esetben: valóban csak az ujjhegy pirul meg. Miért nem állunk meg addig, amíg
még nem késő? Kate Thompson regénye ugyan történelmi fikció, de a környezet és
maga a remény könyvtára is létező helyszín, ahol olyan emberi sorsokat sodornak
össze a történelem viharai, melyek a ma emberének is fontos üzenettel
szolgálhatnak.
„Az
ember kétszer hal meg. Egyszer, amikor a szíve nem dobog tovább,
és másodszor,
amikor utoljára mondják ki a nevét.”
A
remény könyvtárának története az 1940-es évek Londonjába vezeti az olvasót,
kísérőül pedig egy vérbeli könyvtáros, Clara és az ő története lesz a
segítségünkre. Ahogy azt sejthetjük, sem Clara, sem a könyvtár helyszíne nem
hétköznapi. A könyvtár ugyanis egy óvóhelyként kialakított metróalagútban
található. A Benthal Green-i Könyvtár lebombázását követően a föld alá menekíti
a gyűjteményt, s háború vészterhes időszakában könyvklubot működtetett és
állandó menedéket nyújtott a borzalmak elől menekülők számára. Clara pedig
mindehhez – még a furcsa vezetőváltás még furcsább meglátásai ellenére is –
tökéletes miliőt biztosított, egy várbeli könyvtáros sokoldalúságával
fűszerezve. Persze, nem volt ezzel egyedül, hiszen legjobb barátnője, Ruby
ugyanúgy tüsténkedett a könyvtárba térők eligazításában. A könyvtár végül nem
csupán egy helyet, de igazi közösséget jelentett és a közösséghez való tartozás
élményét adta meg az állandó olvasók számára, akik között a gyerekek éppúgy
megtalálhatóak voltak, mint a felnőttek. Clara története mellett az ő
mindennapjaikba és sorsukba is betekintést enged a történet.
„Miközben
felnőttem, megtanultam elviselni azt a közfelfogást, hogy ha egy lány sokat
olvas, akkor kissé természetellenesnek számít, sőt deviánsnak.”
Kate
Thompson regénye rendkívül sokrétű, s a cselekményfolyammal előrehaladva ezek a
rétegek újabb és újabb árnyalatukat mutatják meg. Mégis: egyetlen egyszer sem
éreztem azt, hogy a történet sokat fog, de keveset markol. Mindehhez
nyilvánvalóan elengedhetetlen a szerző zsenije, ahogy jó érzékkel és jó
ízléssel, tapintattal és éleslátással közeledik az egyes témák és problémakörök
felé. Az első persze Clara története. A fiatal özvegyé, aki férjét a háborúban
vesztette el. A halálesetet valami megmagyarázhatatlan és kimondatlan köd lengi
körbe, de – ahogy akkoriban mindenki – olvasóként is elkönyveltem, hogy a
személyes tragédiákat nem kell firtatni; ha az adott személy megbízik benned,
el fogja mondani. Ez a regényben sincs másként. Clara nem szórja ki a lapjait
azonnal, magának és az olvasónak is ad elegendő időt – és ezt különösen
kedveltem benne. Ruby egy picit Clara ellenpólusaként is működik, sokkal
harsányabb és szabad szemléletű. Legalábbis látszatra. A kettejük kis
kompániája nagyon jól működteti nem csupán a földalatti könyvtárat, hanem magát
a cselekményfolyamot is. Mielőtt egyikük elfáradna, megérkezik a másik.
„Az emberek könyvek
nélkül olyanok, mint a házak ablakok nélkül.”
A
szerző nem spórolta meg azt sem, hogy a könyvtáros kisasszonyok mellé
karakteres mellékszereplőket alkosson. A gyerek karaktereket különösen
kedveltem, Marie és Beatty rögtön a cselekményfolyam elején feltűnik, ekkor
ugyan még nem egyértelmű, hogy mi lesz az ő szerepük a történetben, viszont ez
a lebegtetés izgalmas fűszerként lengi be az egész regényt. S talán tényleg
ebben áll a történet legnagyobb varázsa: a lebegtetésben. Mert valahol belül
mélyen érezheti az olvasó, hogy a történetmorzsák és a karakterek nem
céltalanul kóricálnak a sztoriban, azoknak bizony – legyenek konkrét karakterek
vagy témák – igenis megvan a betonbiztos helyük a kirakósban, és – némi
átkötéssel élve – akkor és ott fognak robbanni, ahol és amikor kell.
„A könyvtár több, mint a
benne levő könyvek.
Olyan hely, amely megváltoztathatja a nők életét.”
Kate
Thompson regénye gyönyörűen építkezik, sok témába belekóstol. A PTSD direkt és
indirekt módon is szerepet kap a történetben, de a hátország olyan komplex és
egyéni megélései is fényt kapnak, mint a nők elleni erőszak vagy a családon
belüli bántalmazás. A könyvtár kiváló terep az emberi sorsok és egyéni
problémák – és gyakorta azok megoldásainak – találkozására. E téren nagyon erős
a pedagogikum megjelenése a történetben, a meseolvasás fontosságától kezdve, az
olvasástanításon keresztül egészen a születésszabályozás témájáig. Így vagy
úgy, témák sokasága és a generációk mindegyike érintetté válik. És persze ott
van az öröm és a remény, ami minden viszontagságon igyekszik átviláglani és
utat törni magának. Ennek fényében pedig az elbeszélő egy csipet romantikával
is meghinti a történetet, igazán klassz férfi karakterek kíséretében és a
család, valamint családalapítás is szélesebb spektrumon jelenik meg. A könyv
további nagy erénye, hogy nagyon olvasmányos, szép nyelvezettel és jó
fordítással kerül a kezünkbe. A szerző egyáltalán nem spórolta meg a munkát,
minden fejezetet egy könyvtárostól származó idézettel indít, mely a
könyvtároslét és az olvasás további perspektíváit villantja fel, s szintén
tetszett az a kerettörténet, a prológus és az epilógus, melyben az egész regény
megjelenik. Ugyancsak figyelemreméltó az a kutatómunka, melyet Thompson a
könyvtár történetével kapcsolatban végzett, ami pedig mindezek mellett a
legnehezebb lehetett számára (legalábbis úgy vélem), hogy ezt a temérdek
információt ne a történetbe szuszakolja bele mindenáron, hanem mintegy
kiegészítő tanulmányként közölje a kötet végén. Ezért ismét külön piros pont.
Nem is tudom, mennyit oszthattam már ki. De az az igazság, hogy A remény
könyvtára hihetetlenül és csodálatos módon meglepett. A mérték, az ízlés vezeti
az elbeszélő sorait, ennek köszönhetően pedig nem csupán küllemében, de
tartalmában is egy fantasztikus, reményt adó történet kerül az olvasó kezébe.
Blogturné Klub
Kate
Thompson regényében egy kis óvóhelyen működő könyvtár kerül a középpontba és az
azt kezelő könyvtárosok. Londonban a háború idején igencsak fontos szerepet
kaptak a könyvek és az olvasás, s a Libri Kiadó által megjelenített kötet bár
fikció, de rengeteg történelmi tényen alapul. Tartsatok bloggereinkkel, hogy
megismerkedjetek a kis háborús könyvtár mindennapjaival, s ha velünk tartotok
megnyerhetitek a kiadó által felajánlott könyvet is.
A turné állomásai
10.09.
Olvasónapló
10.11.
Readinspo
10.13.
Csak olvass!
10.15.
Könyv és más
10.17.
Szembetűnő
Nyereményjáték
Mivel
a regényben minden fejezetet egy könyvtárakról szóló idézettel indítanak, a
játékunkban is ilyeneket találtok. Megfejtésként az idézet szerzőjét írjátok be
a Rafflecopter megfelelő sorába.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
A feladvány:
„De
hát köztudott, hogy a könyvtárakban, már a babiloniban vagy az alexandriaiban
is, mindig egy különleges emberfajta dolgozott – akik számára a könyv maga az
Úristen.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése