Pallavicini vs. Szepesi

A cím ne tévesszen meg senkit! Nem kívánok iszapbajnokságot rendezni a címben szereplők között, s a bejegyzés tulajdonképpen csupán egyikük könyve miatt születik. Az, hogy a másikuk miért is szerepel a címsorban, egyelőre fedje homály. Ígérem, e rövidke véleménynyilvánítás második felében kikristályosodik, hogy kerülhet egy kalap alá Pallavicini Zita és Szepesi Nikolett. Elöljáróban: nem kevés az érintkezési pont. Pont.

Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófné naplója
Megjelenés: 2011.
Kiadó: Ulpius Könyvkiadó
Téma, műfaj: bulvár, életrajzi
Oldalszám: 188 oldal
Csillagérték: három

Fülszöveg:
Hogy ki Pallavicini Zita, a cseh, a német, az osztrák és a magyar társasági lapok és média sokáig kedvelt figurája? Naplójában az "őrült grófnő" ugyanazzal a szenvedéllyel és provokatív őszinteséggel néz szembe az arisztokrata lét bonyodalmaival, családja történelmével, szerelmei és önmaga gyarlóságaival, amilyennek az életét is éli. Benne olyan vonzó és nagyszabású figurákkal, mint a tragikus sorsú édesanya, a gyönyörű, excentrikus cseh grófnő, vagy a naivan tisztességes nagyapa, aki Pallaviciniről Pálinkásra magyarosított, hogy 1956 után kivégezzék. A tabló részeként felbukkan Andrássy Katinka, a "vörös grófnő", s hősnőnk nagy szerelme Karl Schwarzenberg herceg, a gazdag és befolyásos cseh politikus. Pallavicini Zita nem másokat, önmagát beszéli ki, a maga anorexiáját, a maga depresszióját, öngyilkossági kísérletét. Mert miközben látszólag minden adott az idilli lányregényhez: nagyvilági kozmopolita közeg, nyaralás Barbadoson, vacsora Valentinónál, a valóság az a magány, a folyamatos megcsalatás, nemritkán pedig a napi nélkülözés. S hiába az impozáns kapcsolatok sora, a valódi érzelmekre vágyó, mert azokat igazából soha meg nem kapó Pallavicini Zita életének végül is két gyönyörű gyermeke ad valódi értelmet. "Megéltem a gyönyört és a poklot. Ez volt a sorsom...eddig. Azonban, ha mindez nem történik meg velem, akkor én nem vagyok Pallavicini Zita."

Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója című kötete 2011-ben jelent meg az Ulpius kiadásában, s képes voltam négy hosszú évet várni arra, hogy kezembe vegyem e műremeket - noha december óta olvasatlanul ácsingózott a polcomon. Bevallom, fogalmam sem volt, ki az a Pallavicini Zita, így egy teljesen más típusú kötetre számítottam. Értsd: azt gondoltam, irodalmi értékkel bíró könyvet fogok olvasni...ebben némileg csalódtam. De sebaj. Néha ilyen is kell.

Pallavicini Zita

Mint a fülszövegből és a könyvből kiderült, Pallavicini Zitáról már hallanom illett/kellett volna, tekintve, hogy újságíró (ezen ambícióit kiválóan elrejtette a könyvben) és dolgozott a médiában, és hogy állandó szereplője volt a bulvárlapoknak. Valahogy eddig mégis sikerült "elkerülnünk" egymást. A beharangozóból arra számítottam, hogy picit többet megtudhatok az arisztokrácia világáról, 20. századi történetéről, de a rideg távolságtartáson kívül mást nem nagyon engedett érzékeltetni e világból a szerző. Persze, ha a klasszikus értelemben vett arisztokrácia mindössze a teljes személytelenséget, hedonizmust, egoizmust és másokkal szembeni tökéletes érdektelenséget takarja, akkor minden rendben - mármint, ami a könyvbéli ábrázolást illeti.

A könyv nyelvezete jóindulattal is közepesen élvezhető, a történetvezetés kusza. Noha naplóról van szó, nem igazán tudtam követni, hogy éppen melyik évben, évtizedben járunk - és gyanítom, ez nem az én hibám. Mivel nem igazán az én dolgom, hogy megítéljem az elbeszélő jellemét, abban biztos vagyok, hogy nem ápolnánk túl hosszú és barátságos viszonyt. Egy önéletrajzi kötetnél egyébként is bármikor bekövetkezhető eshetőség, hogy az önfényezés problémája vagy az objektivitás teljes hiánya lépjen elő, de - ezek mellett - ebben az esetben az elbeszélő totálisan hiányában van bárminemű empátia képességének, ami alapvető ellenérzést keltett bennem. 

A könyv két kulcskifejezése: az abszurd és a degenerált (nagyjából egyébként e két szóval jellemezhető az egész kötet is). A századik oldal környékén már konkrét fizikai fájdalommal járt számomra az ABSZURD vagy abszurd (mikor milyen kedvében járt az író és/vagy a szerkesztő) olvasása. S igazából itt kezdett el derengeni egy korábban már olvasott önéletrajzi bulvárkönyv. Abban a magas ívű alkotásban a Facebook-generáció és a "ha azt képzeled, akkor tévedsz" kifejezések  féloldalankénti előbukkanása bírta tikkelésre a szemeim.

Szepesi Nikolett: Én, a szexmániás
Megjelenés: 2013
Kiadó: Ulpius Könyvkiadó
Téma, műfaj: bulvár, sport, életrajzi
Oldalszám: 348 oldal
Csillagérték: 1

Fülszöveg:
Dokumentumregény? Vagy erotikus iromány? Esetleg önéletrajz? Szepesi Nikolett olimpikon zavarba ejtő botránykönyvében nem csak a főhős valóságos személy, hanem mindenki más is.
Csábítások és elcsábulások. Mámoros orgiák és megalázó pofonok. Szerelmek és tragédiák.
Az olimpikon megdöbbentő őszinteséggel ír a sztársportolók világáról, arról a közegről, amelyet az átlagember eddig csak kívülről és kellő áhítattal figyelt. Több ez, mint egyszerű életrajz - inkább valamiféle korrajz, a mai huszonévesek zaklatott, felszínes örömökkel és kapcsolatokkal teli világáról.
Sokkoló valóság.
Egy 26 éves lány útkeresése.

Lássuk tehát (röviden és a teljesség igénye nélkül), milyen párhuzamokra bukkantam Szepesi Nikolett: Én, a szexmániás és Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója kötetének kapcsán! Komolyan venni - persze - nem muszáj :)

Az első természetesen a kiadó. Mindkét könyv az Ulpius-ház kiadásában jelent meg. S itt vallanám be töredelmesen, hogy - bár nem szép dolog - egy pillanatig nem sajnáltam a kiadó csődjét, már csak amiatt sem, mert ilyen nulla értékű könyveket szabadítottak ránk, mint ez...vagy (Te szent sz@ar! - hogy ismét egy klasszikust idézzek) az Ötven árnyalat trilógia. A két elbeszélő mentális zavarait nem tisztem ecsetelni, s magánéleti zűrjeik részletes taglalása sem tartozik a nagyérdeműre (ó, bárcsak ezzel ők is tisztában lennének). A legmegmosolyogtatóbb (és picit elkeserítő) párhuzama a két könyvnek egy gyakorlatilag ugyanarra a sémára épülő sztori, mikor főhősnőink részegen száguldoznak Budapest utcáin - mindenki a saját könyvében, persze (Szepesi épp egy új zsákmány után, Pallavicini pedig bánatában - állítólag 190 km/h sebességgel), s mindkettőjüket megállítja a rendőrség...és figyelj! Mindkettő megússza különösebb figyelmeztetés vagy következmény nélkül - egyik két szép szeme, másik előkelő származása miatt. Szepesit továbbengedik, Pallavicinit pedig hazafuvarozzák, mi több, az autóját is leparkolják a háza előtt...nem fűznék hozzá kommentárt. További irritatív tényező volt mindkét könyv kapcsán az elbeszélő lekezelő hangneme - nem különösebben kedvelem az ilyesfajta stílust. (Bár, ki kedveli?) Klasszikus volt továbbá az is, hogy híres magyar közéleti szereplőt egyikük sem nevezett nevén, de olyan már-már kínosan együgyű jellemzést adtak a szóban forgó személyekről, hogy gyakorlatilag csak az nem tudja, kiről lehet szó, aki a Holdon él. És ami még bicskanyitogató mindkét kötetben: az általánosítás! Nem, nem minden előkelő származású egyedre igaz, hogy nem tud mit kezdeni magával, és nem mind okol mást saját szerencsétlenkedése miatt, és nem mind az üveg aljén keresi a válaszokat. És nem, nem minden huszonéves kiélt ribanc felszínes és álságos kapcsolatokkal. 

...mindazonáltal nem sérteném meg az őrgrófnőt azzal, hogy Szepesi-szintre sorolnám a könyvét, hiszen ő azért mindenképp rendelkezik egy átlagnál valamivel magasabb intelligenciaszinttel, ennélfogva a könyve is élvezhetőbb. Valamivel.