Cselenyák Imre: Áldott az a bölcső

Az Arany-évben jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában Cselenyák Imre életrajzi regénye, az Áldott az a bölcső, mely Arany János életútjának első évtizedeit mutatja be, gondos figyelmet fordítva a korszak társadalmi és kulturális életére.

Cselenyák Imre: Áldott az a bölcső
Könyvmolyképző Kiadó, 2017, 432 oldal

Arany János azon irodalmi személyek közé tartozik, legalábbis én általános iskolás korom óta így voltam vele, akinek révén megismerkedünk új műfajokkal és néhány életrajzi adattal, meg persze kitérünk az irodalmi életet alakító tevékenységére. Ki ne tudna idézni a Családi körből, a Toldiból, A walesi bárdokból, vagy épp ne rémlene neki, hogy a ballada műfajával az „Arany-órákon” ismerkedett meg. S persze ott van Arany és Petőfi barátsága, melyben Arany a megfontolt, bölcs barát (holott csak négy évvel volt idősebb Petőfinél) eszményképe. Ha mélyebbre ásunk, talán még felbukkan egy-két életrajzi adat: Nagyszalonta, Kisfaludy Társaság, Ercsey Julianna, Arany Laci, tüdőgyulladás, Shakespeare. Mikor Aranyról volt szó órákon, mindig picit „porosnak” éreztem a vele való foglalatoskodást. Nem lehet, hogy egy géniuszról ilyen érdektelenül beszélünk, csak baktatunk műről műre, de hol van mögüle az ember?

Akkoriban persze nem tudtam megfogalmazni, mit is hiányolok igazán. Állandó jelleggel megjelent a Petőfivel való kontraszt, s persze a művek hossza okán mintha mindig Petőfire vetült volna nagyobb figyelem. Én meg kevésbé szerettem Petőfit, s ezért is Aranyt hibáztattam (mert miért hagyja elnyomni magát?!). Nem sejtettem – honnan is sejthettem volna? – hogy a bölcs levelezőtárs, a szalontai nótárius egyébként egy izgalmas személyiség volt. Művei – talán felnőttként még inkább – hatást gyakorolnak rám, s ez az Arany János nem is volt olyan visszahúzódó és unalmas alak (persze ezt már A walesi bárdokból is sejthettem volna), mint ahogy éreztem. S vannak egészen elképesztő alkotásai, melyek talán gyerekként inkább felkeltették volna az érdeklődésem, és vezettek volna arra, hogy gyakrabban emeljek le a polcról egy Arany-kötetet. Most, hogy minden gyerekkori, Arany-órás sérelmem elétek tártam, talán sikerült is megalapoznom, miért szerettem volna megismerkedni Cselenyák Imre könyvével.

@szembetuno_blog

A kötet fellapozásakor még mindig munkálkodtak bennem a kételyek, mert hát mi van, ha tévedek? Mi lenne? Semmi! Az első néhány oldal után azonban a 19. század első évtizedeinek világa, a – szerintem – remekül interpretált korabeli nyelvezet teljesen magával vitt. Tudtam én! Hirtelen megelevenedett a nagyszalontai Arany család és maga János, akiről a környezete akkor még nem tudhatta, hogy egy leányzó jó 185 évvel később azon morfondírozik, vajon milyen is volt igazán Arany János. A regényes életrajz Arany születésekor, 1817-ben veszi kezdetét, s az életutat egészen addig követhetjük, míg Arany a már ismert, tisztelt nótárius és családfő szerepét tölti be. A történet közben nem csupán Arany János története elevenedik meg, de az egész korszaké. A már jól ismert nevek és arcok a maguk természetes valójában köszöntenek ránk. Kossuth, Jókai és természetesen a szeles Petőfi. Nem árulok el nagy titkot talán, ha azt mondom, én ezen elbeszélések közül a Szendrey Júliával kapcsolatos megjegyzésekre voltam kíváncsi.

Az Arany János Emlékévre készült poszt
a SzemBetűNőn - akkor több, mint
egy millió embert ért el :)

Nagyon örülök, hogy találkozhattam ezzel a könyvvel, mert megerősített abban, hogy bár nagyon jól és pontosan vissza tudunk mondani adatokat, sorokat, végig tudunk szánkázni irodalmi alakokon mint tananyag, de az igazi mozgatórugókat és érzelmeket ennél valamivel mélyebben találjuk. Nem, Arany nem volt egy „partiarc”, de rengeteg új információval, élménnyel gazdagodtam vele kapcsolatban egy rendkívül színes, olykor túl részletező és némileg idealizált képet nyújtó, de mindenképp informatív és jó történeti vázzal rendelkező életrajzi regény által. Introvertáltként hihetetlenül sajnálom, hogy – ha már a tananyag is állandóan Petőfivel példálózik – nem időzünk el picit a gyerekekkel, hogy milyenek az introvertáltak, milyenek az extrovertáltak. Talán nem húszpluszosan kezdenének el azon gondolkodni, hogy teljesen normális, ha az emberek máshogy és máshol „élik meg magukat”, más tölti fel őket, másként vívják meg harcaikat, vagy épp másképp fejezik ki az érzelmeiket. És mennyire király lenne, ha ezt a beszélgetést két géniusz tárgyalása kapcsán kezdenénk el a fiatalokkal. Meg magunkkal. Értitek.