Hendrik Groen: Lesz ez még így se

A kor csak egy szám. Nagyjából így gondolkodik erről Hendrik Groen is, akinek könyve, a Lesz ez még így se – A 83 és ¼ éves Hendrik Groen titkos naplója címmel jelent meg a Libri Könyvkiadó gondozásában 2016-ban. A fanyar humorú, hihetetlenül szórakoztató kötetről írtam.

Hendrik Groen: Lesz ez még így se

Sorozat: Hendrik Groen (1)

Eredeti megjelenés: 2014.

Hazai megjelenés: 2016. 

Kiadó: Libri Könyvkiadó

Fordította: Wekerle Szabolcs

Téma, műfaj: naplóregény

Megrendelhető: ITT

Terjedelem: 464 oldal

Csillagérték: 10

Fülszöveg:

A 83 és 1/4 éves Hendrik az Alkonypír öregotthon lakója, de ki nem állhatja az öregeket, akik a szőnyegbe tapossák a mézes puszedlit, folyamatosan zsörtölődnek és nyögnek. A napi rutin is az idegeire megy; vacsora után kávé, utána tévé, utána irány az ágy. Az egyhangúságnak Eefje érkezése vet véget, akiben Hendrik felismeri az elszalasztott lehetőséget… Elege lesz hát a nyavalygásból, szeretné, ha még tartogatna számára valamit az élet, ezért néhány bentlakóval megalakítja az Öreg, de még nem halott-klubot, és titkos naplót vezet akcióikról. Hogy életkedvüket fenntartsák, kaszinóba, pétanque-bajnokságra, főzőtanfolyamra és tájcsizni járnak, és miközben minden erejükkel azon vannak, hogy az elmúlás a lehető legszórakoztatóbb legyen, néhány nem várt fordulattal is számolniuk kell…Hendrik Groen nem szuperhős, és pont ezért szerethető. A 100 éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt illetve Az ember, akit Ovénak hívnak rajongóinak és persze mindenkinek, aki kezdeni akar valamit az élettel, mielőtt lejár a szavatossága.

Mint tulajdonképpen minden korosztályt, az öregkort is képesek vagyunk csak a sztereotípiák mentén érinteni. Napjainkra talán a legkevésbé jellemző a többgenerációs családmodell. A nagyszülők, dédszülők – szerencsésebb esetben – a fiatalabbaktól külön háztartásban élnek, esetleg épp világkörüli útjukon járnak (na, ők már tényleg az igazán szerencsés kategória), a kevésbé szerencsések pedig valamelyik idősek otthona állandó lakói.

Illusztráció

De vajon hogy zajlik ott az élet? És ismét bekapcsolnak a – sokszor nagyon téves – előítéleteink, az unalomról és betegségről, a kiszolgáltatottságról és elhagyatottságról. Jó, jó…nem azt mondom, hogy Hendrik Groen lakhelye és története még csak nyomokban sem tartalmazza a fent említetteket, azonban mindez garantáltan nem úgy kerül az olvasó szemei elé, ahogy azt várná. Ez tulajdonképpen már az első mondattól biztosított. Vannak könyvek, amik váratják magukat: na, meg az olvasót! Amelyeknél – bár érzed, de legalábbis reménykedsz benne – ki kell várni, hogy igazán magával ragadjon, beszippantson, és ne eresszen. Hendrik Groen naplója nem ilyen. Már az első kiszólásával megfog, és beránt, és ott is tart az utolsó mondatig. Az elbeszélői stílus minimum lehengerlő, a szarkasztikus megjegyzések kapcsán pedig elég erőteljesen villog a felröhögés kockázata gombocska.

Egy évig szegődhetünk Hendrik Groen mellé, és követhetjük figyelemmel a nyolcvanhárom és egynegyed éves öregúr – korántsem unalmas mindennapjait. Bár első blikkre azt gondolhatnánk, egy öregotthonban játszódó történet nem tartogathat sokkal többet a már megszokott, „gonosz az ápoló és a személyzet, ezért ördögi csellel mindenkinek meg kell szöknie” klisénél. Ezt azonban már maga a cím és a már említett első bekezdés rögtön el is oszlatja. A történet arra világít rá, hogy azzal, hogy megöregszünk, esetleg öregotthonba kerülünk, még nem ér véget az élet. S hogy az idős generációnak is lehet éppen olyan igénye a hétköznapok tartalmas eltöltésére és megélésére, mint a fiataloknak. Csupán a környezet és az életkori sajátosságokból fakadó lehetőségek változnak, a lényeg nem. A történet minden egyszerűségével együtt lebilincselő. A könnyed és humoros stílus cseppet sem fedi el vagy kisebbíti a történet mondanivalóját, sőt a barátság, szerelem, betegség, lemondás és elmúlás sokszor igen keserédes formát önt. Ezzel pedig egy egészen különleges elegyet kapunk, ami szívderítő és szívfacsaró is egyben.

Hendrik Groen igazán kedvelhető figura, akin talán az utcán sétálva egyszerűen átnéznénk, nem ismernénk fantasztikus humorát, öniróniáját. Hiszen, nem lényeges dolog-e, hogy önfeledten tudjunk magunkon is nevetni? A Lesz ez még így se emlékezetes olvasmány marad számomra, s bár alapvetően egy véletlen folytán került hozzám, azt hiszem, minden olvasó könyvmoly számára jól jön néha egy ilyen „véletlen”.